pica pica

 Réges-régen, az idők kezdetén, mikor még a Teremtés hajnalának harmatcseppjei csillogtak az ifjú Föld bársony rétjein, élt a zord hegyek meredélyein két szépen virágzó kőris. De nem közönséges kőrisek voltak ám ezek, hanem lélekkel bíró, varázslatos fák, kik drága kincseket teremtek estéről reggelre, reggelről estére. Törzsük csak úgy csillogott a sok drágakőtől, viráguk aranyként ragyogott, színezüst leveleik a szélben lágy hangon énekeltek. Ám egy éjjel kapzsi emberek érkeztek, s míg a fák aludtak, a telhetetlenek ellopták a temérdek kincset. Ez aztán így ment napra nap, míg a békés és türelmes kőrisek végül megelégelték a kielégíthetetlen mohóságot, s bosszút esküdtek kirablóik ellen.

 Sűrű, ablaktalan sötétség szőtte be Picalatron utcáit. A gyantás fáklyákból kibuggyanó, lobogó fénypászmák riadtan torpantak meg a távoli hegyek meredélyeiről alákúszó, alattomos ködben. Tompa rémületük ijesztő mozaikokkal szórta be a parasztházakat, s a nyirkos, reggeli párától iszamós köveken sosemvolt, különös lények árnyalakjai járták boszorkánytáncukat. A mozdulatlanságba dermedt szobrok szemei harmatot könnyeztek. Kőbe alázott testükre pókháló finomságú dérből szőtt leplet a pusztai szél; a szél, mely mézliliom illatával volt viselős, hogy a szunnyadók nyelvén nektárrá sűrűsödve megédesítse a vérgőzös álmokat.

 Hajnalodott.

 A keleti égbolt sötét ezüstje lassan vörösbe fordult. A falu őrmáglyája, mely hazautat mutatott az éjszakában kóborló szellem-ősöknek, mostanra halványan pislákoló zsarátnokká porladt. A kémények fojtogató füstjétől elaszott kőrisek szomjasan nyújtották tikkadt levél-ujjaikat az ébredező világ felé, s remegve sóvárogták Napkirály narancsszín fényből szőtt énekét, mely a puszta négy sarkából előharsogva minden reggel újonnan felszikrázó erővel vonta be lankadó tagjaikat. Valahol a messzeségben zölden izzó vadász-szemektől megriadt lovak patái szaggattak harmatot nedvedző sebeket a Földanya testébe, kinek sajgó méhéből álomillatú halált facsart a fájdalom; a Teljes Hold halódó fényteste éjfekete méregcsöppeket csillantott a paták nyomán sarjadó kígyótövis horgas tüskéin.
 A távoli pásztortüzek pislákoló fényében a hidegtől átfagyott, éjszakai átkok most csöndes imává szelídültek a zúzmarás ajkakon, s a hajnal első, bágyadtan ténfergő fényei melegséget loptak a nehéz prémruhák alá. Kósza reggeli szél szitált homokot a naptól cserzett arcokba. Durva érintése, mint megannyi kérges öregapó-tenyér; egy gyermek felsejlő emlékképei. A szunnyadó parázsra száraz füvet szórtak a gondos pásztorkezek, hogy a hideg, étvágytalan reggeli falatokat a sziszegő zsarátnok majd melegséggel fűszerezhesse.
 De nem lett még reggel. Mintha a palota udvarán, a csillagos ég alatt kuporgó ifjú kobzos gondolatai megtorpanásra késztették volna Szélkirály büszke ménesét; akár homokóra karcsú derekában a megszorult homokszem, a pillanattá sűrűsödő akarat úgy torlaszolta el az idő folyását.

 Még maradok.