pica pica

 Két olyan dolog is van, amiben az én kis Étoile-om rendkívül ügyes. De ha már választani lehet, én jobban szeretném, ha inkább a másodikból élne meg.

 Némely napokon rendkívüli büszkeséggel tölt el önnön jellemem szilárdsága. Vegyük példaképp a múlt pénteki eseményeket: habár látható odaadással ajánlkozott fel nékem a jó Fadenkugel mester alig húsz esztendős, telt keblű unokahúga, vasakaratomnak köszönhetően mégsem gyengültem el. S hozzátenném: a drága kis Étoile vékonyan 21 esztendős, dús keblének emléke is alig-alig szükségeltetett ehhez; a puszta akarat és a szilárd jellem, csak az, és semmi más. Csupán csak az.

Ahol tányér van, ott csördülés is akad.

 Azt hiszem, a kis Étoile-t az a hite emeli szememben mindennél vonzóbbá, hogy az Univerzum valamennyi törvénye felett hatónak véli önnön akarását. Sem szép szó, sem parancs, sem szeretet, sem harag, sem a mérőléc fokába metszett konok vonások meg nem győzhetik, s olykor még a rideg tapasztalás sem, hogy két könyök széles íróasztalunk semmiképp be nem férhet másfél könyöknyi helyre. S bár magam sem értem, miként, de makacs akarása előtt olykor meghajlik a Mindenség, udvariasan félrehúzódnak a falak, s végül - azzal a mindennél ellenállhatatlanabb, diadalmas mosollyal az arcán - betuszakolja asztalomat abba a lehetetlenül szűk résbe. S a homály ölelésében, az Univerzum törvényeit semmibe vevő asztalon adja oda magát nekem, akarva és örömmel, a diadal mosolyával arcán, szemében, ölében. 

 Szégyellem magam. 

 Kinek-kinek megvan a maga Golgotája. Van, kit a fegyelem nevelt, van, kit a figyelem, s olyan is akad, akit a hosszúföldi télben oszló tetemek csontjait vonító farkasok csaholása. S még inkább elkülönböztet az érdeklődés, amivel a képekben megmutatkozó világ teremtményei felé fordulunk. S amíg a gyönyörű Étoile kertünk valamennyi virágára hangzatos neveket aggatott, s eképpen: Borgőzös reggeleken koppanós ijedtséggel ébredek a zokogásra, hogy Prudence, a sárga cirmos dulbend az éjjel átköltözött a mennyei salátaágyásba; egyszóval hát míg ő maga részéről a sárgarépám felett is gyászbeszédet mond a vasárnapi levesestálra borulva, én anyámra is csak úgy utalok, már ha nagy ritkán kénytelen vagyok beszélni róla, hogy egykorvolt apám özvegye. 

 Minden bosszankodásom mellett azért tudom, így van ez jól. Végső soron az ünnep lényege, mint azt az én kis Esthajnalcsillagom oly gyakran citálja, a hétköznapoktól való elkülönböztetés. S miért is ne: házunk s ablakunk épp annyira csinosodik, amennyire hajam szénakazal-zuhataga mindinkább ruhám formátlanságával vetekedve válik hasonlatossá a szarkafészekhez. S miként a Város férfiúi, én is boglya hajam mögé rejtem mosolyom, s gyűrött galléromba fúrva arcom gondolok a szekérúton haladtomban az otthonra, ahol várnak már a csengettyűk, a masnik, és az a bumfordi, északföldi jószág. 

 Nem állítom, hogy a pápai hit gyakorlói mindahányan savanyú és életöröm nélkül való emberek. Dehogy. Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy a Púpos Vendel kunyhójába disznó- és kacsaszart csempésztünkkor megcsodált és eltulajdonolt festmény szentmise-jelenetét a drága Étoile következetesen temetésnek véli. 

 Valahányszor belenézek az én gyönyörű Étoile-om gesztenye szemeibe, eszembe jut, hogy az első csókot csak azért loptam le ajkairól, hogy megtudjam, ő ette-e meg előlem azt a tál epret.