Sűrű, ablaktalan sötétség szőtte be Picalatron utcáit. A gyantás fáklyákból kibuggyanó, lobogó fénypászmák riadtan torpantak meg a távoli hegyek meredélyeiről alákúszó, alattomos ködben. Tompa rémületük ijesztő mozaikokkal szórta be a parasztházakat, s a nyirkos, reggeli párától iszamós köveken sosemvolt, különös lények árnyalakjai járták boszorkánytáncukat. A mozdulatlanságba dermedt szobrok szemei harmatot könnyeztek. Kőbe alázott testükre pókháló finomságú dérből szőtt leplet a pusztai szél; a szél, mely mézliliom illatával volt viselős, hogy a szunnyadók nyelvén nektárrá sűrűsödve megédesítse a vérgőzös álmokat.
Hajnalodott.
A keleti égbolt sötét ezüstje lassan vörösbe fordult. A falu őrmáglyája, mely hazautat mutatott az éjszakában kóborló szellem-ősöknek, mostanra halványan pislákoló zsarátnokká porladt. A kémények fojtogató füstjétől elaszott kőrisek szomjasan nyújtották tikkadt levél-ujjaikat az ébredező világ felé, s remegve sóvárogták Napkirály narancsszín fényből szőtt énekét, mely a puszta négy sarkából előharsogva minden reggel újonnan felszikrázó erővel vonta be lankadó tagjaikat. Valahol a messzeségben zölden izzó vadász-szemektől megriadt lovak patái szaggattak harmatot nedvedző sebeket a Földanya testébe, kinek sajgó méhéből álomillatú halált facsart a fájdalom; a Teljes Hold halódó fényteste éjfekete méregcsöppeket csillantott a paták nyomán sarjadó kígyótövis horgas tüskéin.
A távoli pásztortüzek pislákoló fényében a hidegtől átfagyott, éjszakai átkok most csöndes imává szelídültek a zúzmarás ajkakon, s a hajnal első, bágyadtan ténfergő fényei melegséget loptak a nehéz prémruhák alá. Kósza reggeli szél szitált homokot a naptól cserzett arcokba. Durva érintése, mint megannyi kérges öregapó-tenyér; egy gyermek felsejlő emlékképei. A szunnyadó parázsra száraz füvet szórtak a gondos pásztorkezek, hogy a hideg, étvágytalan reggeli falatokat a sziszegő zsarátnok majd melegséggel fűszerezhesse.
De nem lett még reggel. Mintha a palota udvarán, a csillagos ég alatt kuporgó ifjú kobzos gondolatai megtorpanásra késztették volna Szélkirály büszke ménesét; akár homokóra karcsú derekában a megszorult homokszem, a pillanattá sűrűsödő akarat úgy torlaszolta el az idő folyását.
Még maradok.
Hajnalodott.
A keleti égbolt sötét ezüstje lassan vörösbe fordult. A falu őrmáglyája, mely hazautat mutatott az éjszakában kóborló szellem-ősöknek, mostanra halványan pislákoló zsarátnokká porladt. A kémények fojtogató füstjétől elaszott kőrisek szomjasan nyújtották tikkadt levél-ujjaikat az ébredező világ felé, s remegve sóvárogták Napkirály narancsszín fényből szőtt énekét, mely a puszta négy sarkából előharsogva minden reggel újonnan felszikrázó erővel vonta be lankadó tagjaikat. Valahol a messzeségben zölden izzó vadász-szemektől megriadt lovak patái szaggattak harmatot nedvedző sebeket a Földanya testébe, kinek sajgó méhéből álomillatú halált facsart a fájdalom; a Teljes Hold halódó fényteste éjfekete méregcsöppeket csillantott a paták nyomán sarjadó kígyótövis horgas tüskéin.
A távoli pásztortüzek pislákoló fényében a hidegtől átfagyott, éjszakai átkok most csöndes imává szelídültek a zúzmarás ajkakon, s a hajnal első, bágyadtan ténfergő fényei melegséget loptak a nehéz prémruhák alá. Kósza reggeli szél szitált homokot a naptól cserzett arcokba. Durva érintése, mint megannyi kérges öregapó-tenyér; egy gyermek felsejlő emlékképei. A szunnyadó parázsra száraz füvet szórtak a gondos pásztorkezek, hogy a hideg, étvágytalan reggeli falatokat a sziszegő zsarátnok majd melegséggel fűszerezhesse.
De nem lett még reggel. Mintha a palota udvarán, a csillagos ég alatt kuporgó ifjú kobzos gondolatai megtorpanásra késztették volna Szélkirály büszke ménesét; akár homokóra karcsú derekában a megszorult homokszem, a pillanattá sűrűsödő akarat úgy torlaszolta el az idő folyását.
Még maradok.
friss gondolatok