Néha egy ilyen bolond, mint én, megbántja azt is, akit mindennél jobban szeret.
Gyerekkoromban persze édesapám azt mondta, az okos embert nem lehet megbántani, mert az igazság nem fájhat, a hazugság pedig nem számít. Őt már nem kérdezhetem meg, mit is mondana most vigaszul – neki. Talán azt mondaná: ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Erőssé – gúnyolódnék – mint a jégbe alázott testű kőszobrok. Vagy fáradtan legyintene egy dolgos nap végén székbe rogyva, mondván: hagyd el fiam, ne is törődj vele. Talán szomorúan állna meg keze egy pillanatra a könyv lapozása közben. Meglehet, dacosan hátravetné hollófekete fürtjeit, és pimaszul a világ arcába nevetne. Vagy haraggal telt szívvel vágná a fészer oldalához a kalapácsot, s átkozódva köpné a földre dühét – az önzést, a szegénységet, a kegyetlenséget, egy rövid élet tengernyi fájdalmát.
Bizonyosságom nincs. De a gyermekként vele töltött rövidke évek azt súgják, szúrós fekete szemét rám vetné, meleg, kérges tenyerével végigsimítaná arcomat, s mosolyában volna minden, mi elmondható. Hogy a férfi tegye, mit meg kell tennie. Hogy az igazság a bölcsek takarója. Hogy jobb a tűzben égni. Hogy vess számot magaddal, s hogy csak te vagy a mérce. Hogy sírni csak a győztesnek szabad. Hogy hány hét a Világ, te bolond?! Hogy feladat vár még rád. Hogy neked még annyi mindennek kell lenned; bűnösnek és bolondnak, tisztának és szerelemtől csatakosnak lenni. Ostobának, önteltnek és nagylelkűnek lenni. Kárhozottnak és fegyelmezettnek lenni. Gyémántnál keményebbnek és haraggal égőnek lenni. Meghunyászkodónak és sebzett vadnak lenni. Kalmárnak és költőnek lenni. Alkotni, ölelni, habzó szájjal fröcsögni, könnyek nélkül állni a sárban, kacagni és tőrt döfni egy hátba. Büszkén, felszegett fejjel istent gúnyolni, s összekulcsolt kézzel félni a megvénült éjszakát. Megszületni és meghalni, percről percre, óráról órára. És néha, csak annyi időre, amíg a lélegzet egy gyengéd, suttogó szó alakjában a tüdőből kiszakad, amikor a szükség legjobban szorít – egy évszázadnyi életben egyetlen pillanatra – másért – érte – embernek lenni.
Bizonyosságom nincs. De a gyermekként vele töltött rövidke évek azt súgják, szúrós fekete szemét rám vetné, meleg, kérges tenyerével végigsimítaná arcomat, s mosolyában volna minden, mi elmondható. Hogy a férfi tegye, mit meg kell tennie. Hogy az igazság a bölcsek takarója. Hogy jobb a tűzben égni. Hogy vess számot magaddal, s hogy csak te vagy a mérce. Hogy sírni csak a győztesnek szabad. Hogy hány hét a Világ, te bolond?! Hogy feladat vár még rád. Hogy neked még annyi mindennek kell lenned; bűnösnek és bolondnak, tisztának és szerelemtől csatakosnak lenni. Ostobának, önteltnek és nagylelkűnek lenni. Kárhozottnak és fegyelmezettnek lenni. Gyémántnál keményebbnek és haraggal égőnek lenni. Meghunyászkodónak és sebzett vadnak lenni. Kalmárnak és költőnek lenni. Alkotni, ölelni, habzó szájjal fröcsögni, könnyek nélkül állni a sárban, kacagni és tőrt döfni egy hátba. Büszkén, felszegett fejjel istent gúnyolni, s összekulcsolt kézzel félni a megvénült éjszakát. Megszületni és meghalni, percről percre, óráról órára. És néha, csak annyi időre, amíg a lélegzet egy gyengéd, suttogó szó alakjában a tüdőből kiszakad, amikor a szükség legjobban szorít – egy évszázadnyi életben egyetlen pillanatra – másért – érte – embernek lenni.
friss gondolatok