A vén kufár Fadenkugel legifjabb nővérét mindenki csak Gizelle-nek ismeri, habár a mingai prépost még Alfonza-ként jegyezte be a káptalan évszázados lajstromába. No persze, hisz az avíttos hit képmutatóinak semmi érzéke a kellemre és az újkori módira. A ferencesek egérrágta csuháin is több az ékesség, mint a premontrei kanonokrend mingai prépostjában a belátás, így hát a szegény Gizelle egészen a Hosszú Földig kellett vándoroljon, hol is letelepedett a család, s az immáron az ismeretlenség takarójába burkolózott ifjú leányzó egy nap aztán még Alfonzaként habarta be a jó szász bablevest, s Gizelle-ként kanalazta már ki azt.
Meg kell hagyni, számosan osztják a véleményt, miszerint a kis Gizelle-nél senki bájosabban nem tudta kacér mosolyra biggyeszteni alsó ajkát, s nem volt hét határon olyan leányzó, ki annyiszor ejtette volna ki a "Je t'aime, miel!" mondatot, mint éppen ő. A legkoszosabb földtúróhoz is odasimult, ha a zsíroshajú paraszt féltve őrzött, nagyanyjától örökölt ezüst melltűjét megszerezni remélte, s az a hír járja, az arany illatát pikárd mérföldről szagolta ki szél ellenében.
A nemesszívű Henri d'Orléans-Longueville láttán - mint mondják - három napig aléltan hevert a ganédomb tövében, s mikoron magához tért, azonmód, nyakig fűzött gallérján trágyakölöncökkel, konyhai cselédnek szegődött a jó pikárd úr mellé. Ebbéli minőségében szolgálta húsz esztendőn át őt, s köszönhetően mindenkor tiszta kötényének és a malacnép körében kivívott tiszteletének, rangban a kis Gizelle végül a pecsenyefelelősi hivatalig emelkedhetett, s oly tisztességgel végezte munkáját, hogy távoztakor a nagylelkű herceg egy arany pecsenyevillát ajándékozott néki hűsége jutalmául.
A Pocok kádi szerint a tanulság az, hogy pecsenyevillával a tomporában egy pikárd herceg is éppoly nevetséges arccal és éppoly malachangon sivít, mint bármely, hétköznapi vasnyárssal hátsón döfött, közönséges paraszt.
friss gondolatok