Néha a jövővel álmodom. Legalábbis úgy vélem, egy eljövendő korszak képei tolulnak fel bennem, acélszörnyek és tűzokádó rettenetek torkából csap fel a gőzzel kevert fekete füst, s a tomboló lángok közt egy elveszett nép gyermeke vagyok. Érzem, ahogy izmaimban és elmémben a rég elfásult fájdalom savas kínja recseg-ropog, s nehezen forgó, furcsa szavak szakadnak ki belőlem, reszelős, durva sorok, atonális, torz harmóniák. A jó Arnulf kurta vassal fenyegetve akart ízelítőt egy fél évezrednyi távol dalaiból. Szerencsés fickónak mondott, hogy megerőltetés nélkül lehetek a kor legnagyobb dalnoka, elorozva a jövő nagyjainak minden szavát.
Ostoba egy hólyag!
Sosem értené meg, a dalnok korának tükre, s ha változik, hát csupán azért, mert arra megérett az idő. Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad. - mondhatnám, ha kinyílott volna rá a jó Arnulf füle. Les sanglots longs des violons de l' automne, blessent mon coeur d' une langueur monotone. A szívem beleszakad, s mégsem szólhatok. S hogy énekelhetném már ezentúl a hosszúföldi parasztok napjainak folyását? A jövő meglopott engem, ám cserébe az idők dala visszhangzik a szívemben.
Úgy hiszem, boldog vagyok.
friss gondolatok