Drága jó Barátom, Fréderic!
Minap nálam múlatva az időt, a jó picalatroni bor oldotta fel tán nyelved csomóját, hogy végre - a sok érdemtelen dicséret után - bírálni merészkedtél a szórakoztatásodra énekelt madrigált. S mennyire vártam már e pillanatot! Azt mondtad - s nem tagadom, bár kissé szégyenlem magam emiatt, hogy mulattatónak találtam félszeg igyekezeted a kritika élének tompítására - dalaimban túl sok a sár és a szenny.
Hát bizony, túl sok.
Azt hiszem, végső soron a jó dalnok vagy az igazat kell énekelje, vagy a valót. Ez csak vérmérséklet és a gyomorban már lerakódott keserűség kérdése, s nem hitbéli üdvösségé. Persze dalolható a boldogság és a remény is, ám a boldogság és a remény se nem igaz, se nem való, s legfőképp: nem tesz nagy dalnokká. Miként számtalanszor harsogtam a jó Arnulf fülébe, a boldogságnál magasabb rendű jó az igazság. S az igazságnak két arca van, az egyik az igaz, a másik a való.
A lánglelkű festő, mikoron az utolsó vacsorát álmodja vászonra, az igazat látja; Isten egyszülött fia, arcán a mennyeknek üdvözült mosolyával tekint majdani árulójára épp oly szeretettel, mint a csendben figyelő szentek seregére. A való ezzel szemben az, hogy valaki túl mohón ette a sült babot, s most terhelt gyomornak szaga lengi be finoman a szobát. S értő bírálatod végső soron nem más és nem több, mint annak kimondása, hogy magam szája íze szerint az utóbbi csak a dalra érdemes.
- a Vészmadár -
friss gondolatok