Az én drága Brunette-em fejébe vette, hogy dalaim előadásában mindenképp segédkezet kíván nyújtani, s ennek okán az ószeresnél megvette az első keze ügyébe eső hangszert. A Sors furcsa fintora, hogy az a hangszer épp dédapám egykori harcostársának, Afranio kanonikusnak a találmánya, egy fagotto volt, melyet a pikárd vidékeken basson-ként emlegetnek, lévén az egyszerű nép szemében csak egy mélyhangú oboa. Hogy miként került szép szeme sugarába épp ez a méltánytalanul elhagyatott hangszer, annak csak a Gondviselés a megmondhatója, de jellemére úgy simul az il fagotto hangjának karaktere, akár tenyerem a tomporára, ha esténként ágyamba tér. Magas hangjai ércesek és harcosan zengenek, középfekvése ünnepélyes és kellemetesen zsongó. Staccato-ja mint a vészmadár csúfos kacagása, maró gúnnyal teli, a mélyek kellemmel és bánattal teltek. Lassú folyású hangok és gyorsan pergő skálák egyaránt születhetnek rajta értő kézben, s az alirusnak is mondott jávorfából kimunkált test, akár Brunette-em bőre, halvány és mézzel illatozó.
Az il fagotto maga a zene tükre, s annyiféle, ahány emberben visszhangot ver. S akár az én Brunette-em, akit egyszer megérint, rabja marad.
friss gondolatok