pica pica

 A hamvadás évadja csillogó, aranybarna ragyogással köszöntött be idén. Mint ki csontjaiban érzi a közelgő hóvihar erejét; görcsbe merevedett ujjakkal őrizte a neki szánt kevés meleget, s nyártól lopott, csalóka jókedve harsogva forrt a virágillatú pikárd pusztaság felett. A parasztok mezítlábas gyermekei magasra tornyozták a folyó lassan hömpölygő, puha iszapját, s váraikból merészen csaptak ki olykor a bodza- és mogyoró-husángokkal vagdalkozó ellenségre. Távol, hol az ég puha csókkal borult szárazságtól cserzett bőrű szeretője ölére, Délibáb, a puszták pajkos léptű tündér-lánya járta fátyoltáncát, s ezüstösen csillogó hullámokat bűvölt a kopár szikes fölé.

 A folyó kövecses partjáról édesen gyöngyöző kacaj bugyborékolt elő, csilingelő kacérsága láthatatlan pányvát vetett a fiatal kóborlók dereka köré. Nyergeletlen, szilaj lovaik nyakán felkapaszkodva tekintetük a felgyűrt szoknyák alól elővillanó formás combokat vallatta, kiszáradt ajkak sóvárogták titkon a hófehér keblek meztelenjén gyöngyöző, sós cseppeket. Bánatos lombú, lehajló parti füzek rejtekén, suttogó mézillatot lehelve bújtak meg az első szerelmes szavak – vagy éppen az utolsók.
 A sokszínű, vidám lárma tarajos hullámokat borzolt a folyó hátára. A tippan bolyhos magvai szélnek feszítették vitorláikat, s a lenvászon ingek sulykolásának egyhangú ütemére lassú, álmodozó táncba kezdtek. A hószín pihéket kergető kutyák csaholása észrevétlenül keveredett el a csengő gyermekkacagással és a folyóparton serénykedő asszonyok édes-bús dallamokat szitáló, csendes énekével.

 

 A tökéletesség illúziójával szemhéjam alatt a halált vágyom.