pica pica

 A bájos Marcelle, avagy Vendel Réme, méginkább a Hóhér – lett lévén mészáros s egyben a lucretiánusok mészárosa – elméjét a minapi győzelmi vígasság közepette valamely ismeretlen démon, succubbus vagy tán francia kórság kerítette hatalmába. Szörnyen kínos incidens, minthogy Városunk hivatalos bolondja Gelatti, a Hóhányó, kinek rögeszméje a hazájából hosszú szárazföldi úton idehordott hó valamiképp, bár ki nem deríthető, miképp.
 Egyszóval Marcelle, felszerelkezve mestersége valamennyi kellékével, a vígasság delelőjén birtokába vette a Hóhányó kétkerekű kordéját. Kinyilvánította igényét a főtér északnyugati harmada fölötti uralomra, s nyomatékosan szólított fel mindnyájunkat, e perctől neveztessék September Casear-nak – ő úgy mondta, Kászár.
 A jó Arnulf csak mosolygott e bohóságon, s úgy vélte, tán a bor volt sok, avagy a Hóhér vére kevés, de múló rosszullét lehet ez csupán. Az udvari kirurgus, kinek nevét nem jegyezték fel a krónikák, lévén talán már a szülőanyja is csak Méregkeverőként említi, egyszóval a gyógyítás eme kontárja mindazonáltal megjegyezte, látott ő már pikteket a limesen innen is meghalni. Ennek okán sürgősen köpölyözést írt elő, s váltott lovakkal szalajtotta volna inasait a rét füvét legelni marokszám, s főzetté alázni a jóféle gazt.
 Máskülönben általános volt a vélekedés, hogy Marcelle a csónakból is a víz mellé esne, s mint ily egyszerű lélek birtokosának elmeszüleménye, a September elfogadható közelítés. Magam tanulságos mesébe fontam véleményem, s ha a záró harmónia kipengetése – Oh, az a pikárd terc, az a diadalittas! – meg nem bicsaklik bortól elnehezült kezemben, jelenlétem tán fel sem tűnik a csarnokban.

 Gyűlölöm a kedd éjjeleket.
 

  Úgy különben a folyóba végezni dolgunk roppantmód végzetes lehet, nem különben az eszmei áramlatok esetében.

  A jó Arnulf az előző év tavaszán a léhűtők és talpnyalók számának aggasztó csökkenése okán Akadémiát alapított. Mondhatni, bűzösebb hodályt a hírhedetten mocsaras Lucretia határain túl sem igen lelnél, no de miként azt már oly annyiszor felvetettem, a kényes orr nem lakáji jelleg.
  Az akadémiai bugrisok persze éppúgy szomjazzák a semmittevést, mint bármely más udvari nép, nemkülönben a számolatlanul mért étkek s italok záporát. S mi is lehetne oly alkalmas a dorbézolásra, mint a férfias erő- s elmepróba? Eképpen hát a tavasz első napján az Akadémia teoretikusi és praktikusi tagozata kocsiversenyben kívánta összemérni erejét.
  A verseny napján a teoretikusok küldöttsége nemes egyszerűséggel győztesnek hirdette magát, s hangsúlyozta, hogy a verseny tényleges lebonyolítása csupán alacsonyrendű és korlátolt empirizmus volna, mely bűnt magukra még a lucretiánusok sem igen vennék.

Annyit ma már biztosan tudunk, a praktikusok messze különbek lándzsavetésben.

Dögölj meg.”  

 Bizony, a kobzos kenyere keserű kenyér.