A bájos Marcelle, avagy Vendel Réme, méginkább a Hóhér – lett lévén mészáros s egyben a lucretiánusok mészárosa – elméjét a minapi győzelmi vígasság közepette valamely ismeretlen démon, succubbus vagy tán francia kórság kerítette hatalmába. Szörnyen kínos incidens, minthogy Városunk hivatalos bolondja Gelatti, a Hóhányó, kinek rögeszméje a hazájából hosszú szárazföldi úton idehordott hó valamiképp, bár ki nem deríthető, miképp.
Egyszóval Marcelle, felszerelkezve mestersége valamennyi kellékével, a vígasság delelőjén birtokába vette a Hóhányó kétkerekű kordéját. Kinyilvánította igényét a főtér északnyugati harmada fölötti uralomra, s nyomatékosan szólított fel mindnyájunkat, e perctől neveztessék September Casear-nak – ő úgy mondta, Kászár.
A jó Arnulf csak mosolygott e bohóságon, s úgy vélte, tán a bor volt sok, avagy a Hóhér vére kevés, de múló rosszullét lehet ez csupán. Az udvari kirurgus, kinek nevét nem jegyezték fel a krónikák, lévén talán már a szülőanyja is csak Méregkeverőként említi, egyszóval a gyógyítás eme kontárja mindazonáltal megjegyezte, látott ő már pikteket a limesen innen is meghalni. Ennek okán sürgősen köpölyözést írt elő, s váltott lovakkal szalajtotta volna inasait a rét füvét legelni marokszám, s főzetté alázni a jóféle gazt.
Máskülönben általános volt a vélekedés, hogy Marcelle a csónakból is a víz mellé esne, s mint ily egyszerű lélek birtokosának elmeszüleménye, a September elfogadható közelítés. Magam tanulságos mesébe fontam véleményem, s ha a záró harmónia kipengetése – Oh, az a pikárd terc, az a diadalittas! – meg nem bicsaklik bortól elnehezült kezemben, jelenlétem tán fel sem tűnik a csarnokban.
Gyűlölöm a kedd éjjeleket.
friss gondolatok