pica pica

 Hiszem, hogy minden halandó lénynek szüksége van egy célra, melyre tekintetét függesztve vetheti meg lábát a csúszós alapzaton. S nincs szerencsésebb, mint az, aki felismerte, létezésének mi is lehet ez a végső értelme. Múlt éjjelen, egy megvilágosodással viselős pillanatban, úgy hiszem, én megtaláltam. Míg csak élek, minden nap és minden éjjel azon leszek, hogy szerelmem dús, jázmin illatával mézelgő, gyönyörű keblét egy napon teljesen és hiánytalanul a számba tudjam venni.

 

 Jövök-megyek a házban, lépteim nyomán a szúette hajópadló nyikorog az éjszakában, s ijedten figyelem, Étoile fel ne riadjon a kéretlen recsegésre. Pohár víz mellett ülök a konyhában, s nyitott ablaknál a kabócák monoton ismétlődő énekére merengek belé a mind hűvösebb messzeségbe. Vallatom kusza életem, az ördög órája most fejemre olvassa valamennyi vétkem, miről számot csak magamnak adhatok. Mellkasomon jóleső zsibbadtság szűköl, szívem összeszorulva dobog, akárha tenyér fészkében ülő, ijedt cinege. Belül a forróság, kívül a hideg kettős dallamára borzong bőröm, míg egy puha, barna kar, egy meztelenségében vakító test körém nem fonja aggodalmát, s keblei közé húzva oszlatja bennem a kétség pihegését.

 

Különös madár az emberi lélek.

 

Jön-megy, tapasztal, vétkekben fürdeti sápadt asztráltestét, konok alázatba hajszoltan liheg a tiszta jóság eszményképe után napra nap, s testbörtönének tompa, lüktető vágyai vetik végül a szenvedésbe, amelyből aztán öröme és boldogsága fakad.

 

 Étoile szerint a testi szerelem a versírás és a halleves készítésének szellemi rokona: az eredményt nem az határozza meg, mit szeretnél, mindig csak az, mennyit tudsz.

 

 Néha a legnyilvánvalóbb is érthetetlenné válik egy pillanatnyi létezés idejére.

 

 Előző őszön, mikoron a bőség hónapjai után az amúgy rátarti és büszke hosszúföldi varjak először nyitották csipás szemüket a halászhálókból eléjük vetett alamizsnára, a cseresznye ajkú Étoile egyik csicsergős barátnéja az Akadémia nagyhasú és bávatag professzorai előtt kívánt tanúbizonyságot tenni hitbéli jártasságáról, eképpen remélve szerény megélhetést a jó Arnulf udvarában mint ágyas és okos tanácsok suttogója langyos éjeken.

 Tekintettel pruszlikjából előkandikáló, sós cseppeket gyöngyöző kebleire, a professzor urak igen barátságosan fogadták kérelmét, s a leginkább kéjenc, legvénebb kecskékből bíráló testületet toboroztak legott, eldöntetndő a pályázó alkalmasságát a hitélet labirintusában tekergő gombolyag felgöngyölítésére. Persze a vér koponyájukból a látványnak köszönhetően más testtájékaik felé vándorolt, így nem csoda, ha hirtelen megítélt és ítész egyként érezte, hogy belé szorult a bölcsessége. Az Akadémia legvénebb nyálcsorgatója végül csak annyit kérdezett, ki evett először az almából?

 A szerény kis leányzó nagyot sóhajtott, s miközben az idegességében ruháján motozó keze mind kijjebb kapcsolta keblein a rejtekadó ruhát, annyit tudott elsuttogni: Ádám. A történtek hatása alatt verejtékező akadémikusok összébb vonták szemöldöküket, s bíztatóan biccentettek a mind vörösebb leányzó felé, jelezve, nem ez a megfelelő válasz.

 

- Ha nem Ádám, akkor ki lehetett, kedvesem? - kérdezte egy pókhasú, fogatlan kéjenc.

- Az a másik. - felelte a lány bátortalanul.

 

 A csillagok alatt majomhordaként bohóckodó teremtett lelkek számtalan bája közt a számomra legkedvesebb a félős hajtincsek mögül előkandikáló gesztenyebarna, mandulavágású szemek felszínén csillogó jókedv, abban a pupillák köré írt zöldarany napban csivitelő vágyakozás, s a hirtelen megszeppenő ijedtség, ahogy a kicsi és a nagy orrok összeérnek és szétválnak, hogy mi lesz, ha soha többé nem alázzák a harmattól nedves ajkak bilincsükbe azokat a cseresznyeszín ajkakat, és ha soha nem simítja végig a nyelv azt a kopott porcelán ragadozófogsort?