pica pica

 Néha a legnyilvánvalóbb is érthetetlenné válik egy pillanatnyi létezés idejére.

 

 Előző őszön, mikoron a bőség hónapjai után az amúgy rátarti és büszke hosszúföldi varjak először nyitották csipás szemüket a halászhálókból eléjük vetett alamizsnára, a cseresznye ajkú Étoile egyik csicsergős barátnéja az Akadémia nagyhasú és bávatag professzorai előtt kívánt tanúbizonyságot tenni hitbéli jártasságáról, eképpen remélve szerény megélhetést a jó Arnulf udvarában mint ágyas és okos tanácsok suttogója langyos éjeken.

 Tekintettel pruszlikjából előkandikáló, sós cseppeket gyöngyöző kebleire, a professzor urak igen barátságosan fogadták kérelmét, s a leginkább kéjenc, legvénebb kecskékből bíráló testületet toboroztak legott, eldöntetndő a pályázó alkalmasságát a hitélet labirintusában tekergő gombolyag felgöngyölítésére. Persze a vér koponyájukból a látványnak köszönhetően más testtájékaik felé vándorolt, így nem csoda, ha hirtelen megítélt és ítész egyként érezte, hogy belé szorult a bölcsessége. Az Akadémia legvénebb nyálcsorgatója végül csak annyit kérdezett, ki evett először az almából?

 A szerény kis leányzó nagyot sóhajtott, s miközben az idegességében ruháján motozó keze mind kijjebb kapcsolta keblein a rejtekadó ruhát, annyit tudott elsuttogni: Ádám. A történtek hatása alatt verejtékező akadémikusok összébb vonták szemöldöküket, s bíztatóan biccentettek a mind vörösebb leányzó felé, jelezve, nem ez a megfelelő válasz.

 

- Ha nem Ádám, akkor ki lehetett, kedvesem? - kérdezte egy pókhasú, fogatlan kéjenc.

- Az a másik. - felelte a lány bátortalanul.