pica pica

 Lett légyen bármily szélességű egy asszonnyal közös fekhelyed, te magad minden éjjel ugyanazon a szűk, könyöknyi széles helyen alszol. S a fennmaradó szélesség - már persze az asszonyi szemek mértéke szerint - mindig éppen egy könyökkel keskenyebb a számára kívánatosnál. S ha meg nem őrzöd józan mértékletességed, végezetül addig cseréled mind nagyobbra és nagyobbra fekhelyetek, míg vagy a világ, vagy az elméd a súlyba belé nem roppan.

 Azt gondolni, hogy a dalnok, mesterségbéli tapasztalata okán, a teremtett lélek számos titkának tudója, éppen olyan, mint azt gondolni, a tehén, önnön tehénsége okán, az ízletes vajas kenyér titkának tudója.

 A kétkedés csodálatos dolog; akárha egy mindent feloldó sav, s túl az első és a második lelkesedésen, a velük kapcsolatos nehézségek is egyképűek. Mert lett legyen bármilyen lenyűgöző a dolog természete, előbb vagy utóbb felmerül a kérdés, hogy ha mindent felold, akkor miben tarthatod?

 Némely napokon rendkívüli büszkeséggel tölt el önnön jellemem szilárdsága. Vegyük példaképp a múlt pénteki eseményeket: habár látható odaadással ajánlkozott fel nékem a jó Fadenkugel mester alig húsz esztendős, telt keblű unokahúga, vasakaratomnak köszönhetően mégsem gyengültem el. S hozzátenném: a drága kis Étoile vékonyan 21 esztendős, dús keblének emléke is alig-alig szükségeltetett ehhez; a puszta akarat és a szilárd jellem, csak az, és semmi más. Csupán csak az.

 Hát bizony, kemény fickó vagyok. Hogy a hideget? Azt kifejezetten jól tűröm. Mármint ez a pokróc? Ezt csakis azért viselem, mert tudom, hogy remekül áll nekem a skót kockás pléd.

 A Határ vizének túlfelén terpeszkedő Lucretia valójában alig távolabb, mint hogy egy satnya pásztorgyerek is átaldobhatja. Csak a híd, az van túl messze.

 A jó társalgás, még ha azzal a semmiben nem eredeti megállapítással kezdődik is, hogy "Megint esik az eső!", végül a maga természetes könnyedségével torkollik oda, hogy "Adj egy kis szünetet, már zsibbad a hátsóm!"

... és csak tetszelegni, mindig csak szerepekben tetszelegni: az üldözött csuháját ölteni magadra, a meghurcoltak acéllal kivert csizmáit, az áldozatét, soha-soha magad gúnyáját, rejtegeted, mert folt hátán folt, mert irtóztató színű, mert rég nem divatozó gombokkal kivert; légy hát végre férfi, mondd el, hogy önző vagy és bűzlesz a rettegéstől, hogy irigységgel vagy tömve, hogy asszonyod csak illatozó hús, csak mezítelen, forró és lüktető hús, amelyre estelente rámászhatsz unalmadban és félelmedben, bortól gőzös aggyal, akár kutya a kutyára mászik, akár test bújik a testhez, mikor rettegi a csahos éjszakát, meséld el, hogy a tudás fejedben csak szennylé, hogy a hited csak a magad istenségében bízó kivagyiság, amikor a halál rettenete suttog a füledbe; meséld el, hogy gyarló vagy, hogy bolond vagy, hiszen én is, nem csak te, én is, hát mondd meg nekem, ugye nem is volt olyan nehéz...

Láttam a meztelen koldust

Verset róni a kőbe.

Láttam a hős vezért:

Az út szélén táncra kérte kedvesét,

S csak szédült egyre körbe.

Láttam a szenvtelen bölcset:

Arcán már döghalál,

Összefont két kezén

Izzadt a vak remény,

S zengte az Úr dalát.

Láttam a végtelen tengert:

Zúgott a fekete ár.

S e jégből gyúrt szörnyeteg

Hasztalan görgetett

Egy moccanatlan, rég fáradt sirályt.

 És aztán egyik reggel, éppen a pajtába menet, hóna alatt a szépapjától örökölt kancsóval, a kancsóban apja borával, s persze ajkán - mint mindenkor, ha elmélkedett - egy anyjától tanult lív dallal, egyszerűen elbotlott benne.