pica pica

 Réges-régen, amikor még a Teremtés harmatcseppjei csillogtak az ifjú Föld bársony rétjein, messze, hol a hétszűnyű rókakoma szoptatta egykoron Robosztuszt és Rébuszt, éldegélt szerény, félkomfortos lakrészében egy jólfésült csizmadialegény. Volt ennek a legénynek egy csodatévő kaptafája, melynek sok egyéb nagyszerű tulajdonsága közt az volt a legcsudásabb, hogy még a legény pikárd mocsári patkányhoz hasonlatosan vonzó küllemű anyósának mocskos és ordas pofáját is hallgatásra volt képes kényszeríteni.

 Hogy a különös kaptafa miként is került hősünk birtokába, sajnos örök rejtély marad, ugyanis mindazok, akik erről bármit is mesélhettek volna, különös öngyilkossági hullám áldozatai lettek. Kettejük cipészárral tarkón döfte magát, egyikük egy doboz apró szeget próbált meg belélegezni, többen vasalt bakanccsal halálra taposták magukat. Így aztán a legény - titkát jó helyen tudva - felhőtlen boldogságban élt szélesfarú asszonyával.

 Egy nap, amint éppen szalonnás tojásból és pacalpörköltes gyurgyalagból álló könnyű reggelijét fogyasztotta, hirtelen elsötétült a Nap, és az asztal mellett termett hőn szeretett anyósa. No, a legény sem volt rest, egyből bugylibicskájához kapott, s mézesmázos szavakkal igyekezett elejét venni kezdődő hányingerének.

- Áldja meg a rézszarvú vaspondró, Mirigy néne, mér' pillantott fel ilyen korán, hogy szakadna magára a budiajtó!
- Hejj, hosszú sora van annak, ídes fiam!
- No, akkor hagyjuk is annyiban a dolgot, mer' ugyi "bornyú fattya nem lesz góbé", igaz-e Mirigy néne? 

 No, ezt már a vénasszony sem hagyhatta megtorlatlanul, s szóra nyitotta volna épp fürtös pofáját, amikor a legény megelégelte a sárkányos némber pocskondiáját, s szaladt be a tisztaszobába, hogy a ládafiából magához szedje csodatévő kaptafáját. Döbbenten vette észre, hogy a nagytudású szerszám úgy eltűnt, akár a mesebeli fehér holló a hóesésben.

 Nosza, gyorsan iszkolt a csűr tetején kialakított lesőnyiláshoz, s legott lekapta 10 körméről a láda őrzésére rendelt suttyó kölyköt. Bezzeg földig konyult tarisznyája, mikor kiderült, a málészájó gyerek bizony semmit nem látott, csak egy lompos nagy árnyat, mely sötéten ülte meg hétfejű kalandférgét, s úgy lovagolt körbe a szérűn.

 Egyéb logikai kapaszkodók híjján a legény elhatározta, ő bizony megkeresi a furcsa árnyat, s kifaggatja, ki és mi vihette el csodatevő kaptafáját, s egyúttal megkísérli majd rávenni, vigye innen szeretett anyósát a pokolba, de legalábbis hallótávolságon kívülre. Fel is kerekedett hősünk, iszákját telepakoltatta a pikárd televények legjavával, mókussal, pocokkal, fenyőtobozzal, s búcsúzóul anyósát tarkón csűrve a hólapáttal, istenhozádott mondott a kapufélfának.

 Alig tett meg azonban 3 köpésnyi távot, amikor rádöbbent, hogy nyakig vízben áll, s bizony iromba nagy hullámok nyaldossák legkedvesebb szervét. Mivel kivételes képességű legény volt, igen hamar ráébredt, hogy bizony elérte a tengert, s csónak híjján most aztán se té, se tova. Így hát mit tehettet volna?

 

 A város és a Lucretia néven ismeretes ganéjkupac között félúton hosszú, lusta folyóként tekergőző árkot ásott az ősi gyűlölet. Félvén, hogy a másik akol bűze saját veteményünket is elrohasztja, fáradtságot nem ismerő munkával ragadott ásót, lapátot egykor ifjú és vén, s a Hosszú Föld eme két, színre és formára oly egyképű szegletét öles árokkal osztották ketté. Eképpen aztán az isteni rend folytán össze nem növő két fél immáron az ember szellemévell is összehangzó formát öltött. Az árok partján búsan merengő fűzfák kókadoznak, ágaikról filozófusképű barnakányák lesik az alant úszó dögöket. Zivataros napokon felfordult gyomorra hajazó sárfolyam béleli az árkot parttól partig, s a szürkén kavargó víz nyugtalanságot lop az emberi szívekbe.

 Múlt őszön, egy esős hajnalon apró mózeskosár úszott a szennyes árral. Pierre uram mihaszna unokája hozta a hírt futva, már amennyire apja briósán hízlalt hátsója csak engedte. A város színe s java kivonult az árokhoz, vagy ahogy itt mondják, a Határhoz. Ekkorra már a lucretiai fattyakat is odaette a spanyol kórság, s többen csáklyát és kötelet is hoztak magukkal. Mi magunk is alaposan felszerelkeztünk, elvégre köztudott, hogy a talált gyermek azé, kinek az Úr adja, s ha az ő szándékának megfelelően a jó lutheránusok számát gyarapítani hivatott, úgy a Sors eszközéül bizonyára csakis a derék picalatroniakat rendelé. Púpos Vendel azonmód égre emelte tekintetét, s fajtájának gőgjével, mely önhittségében maga tévedhetetlenségét hirdeti, kérte az Úr áldását mindkét gyülekezetre.

 E sértést Marcelle és a Méregkeverő váltott szitkokkal torolták a túlpartról, s a Pocok kádi rücskös valagára esküdtek, a Vendel kezében szorongatott csáklyát orrlyukán át tolják le a torkán. A lucretiai cipészmester erre mesebeli kaptafáját vágta a Hóhér fejéhez. Szó szót követett, s hamarosan kapák, kaszák, péklapátok és halászhálók szálltak a hajnali ködben át és tova. Mikor aztán az első letépett füleket dobták az immár vérmocskos vízbe, a Szaretető talpasai számszeríjat ragadtak, s egykettőre békére intették a feleket, kik így, nem révén kellően elszántak a hatalommal való ilyetén hadakozásra, dolgukat végezve hazaballagtak.