Miért van az, hogy habár apám kardja elporladt rég a hüvelyében, hogy csontjának emléke is elszáradt már, hogy könnycseppjei az óceánokkal elkeveredve járják az örök kört, hogy minden, ami valaha ő volt, mintha sosem létezett volna, hogy könyvtára, széke, asztala, ágya, szeretői és két busa szemöldöke is porrá rohadt a mocskos anyaföldben, de amikor lehajtom párnámra fejem, a hangja, az a barna bariton éppúgy zokog a fülemben:
"Dors, min p'tit quinquin,
Min p'tit pouchin, min gros rojin
Te m'fras du chagrin
Te m'fras du chagrin
Si te n'dors point ch'qu'à d'main."
S miért érzem ilyenkor, hogy ő az, aki él, és én vagyok a halott?
friss gondolatok