Réges-régen, amikor még a Teremtés harmatcseppjei csillogtak az ifjú Föld bársony rétjein, messze, hol a hétszűnyű rókakoma szoptatta egykoron Robosztuszt és Rébuszt, éldegélt szerény, félkomfortos lakrészében egy jólfésült csizmadialegény. Volt ennek a legénynek egy csodatévő kaptafája, melynek sok egyéb nagyszerű tulajdonsága közt az volt a legcsudásabb, hogy még a legény pikárd mocsári patkányhoz hasonlatosan vonzó küllemű anyósának mocskos és ordas pofáját is hallgatásra volt képes kényszeríteni.
Hogy a különös kaptafa miként is került hősünk birtokába, sajnos örök rejtély marad, ugyanis mindazok, akik erről bármit is mesélhettek volna, különös öngyilkossági hullám áldozatai lettek. Kettejük cipészárral tarkón döfte magát, egyikük egy doboz apró szeget próbált meg belélegezni, többen vasalt bakanccsal halálra taposták magukat. Így aztán a legény - titkát jó helyen tudva - felhőtlen boldogságban élt szélesfarú asszonyával.
Egy nap, amint éppen szalonnás tojásból és pacalpörköltes gyurgyalagból álló könnyű reggelijét fogyasztotta, hirtelen elsötétült a Nap, és az asztal mellett termett hőn szeretett anyósa. No, a legény sem volt rest, egyből bugylibicskájához kapott, s mézesmázos szavakkal igyekezett elejét venni kezdődő hányingerének.
- Áldja meg a rézszarvú vaspondró, Mirigy néne, mér' pillantott fel ilyen korán, hogy szakadna magára a budiajtó!
- Hejj, hosszú sora van annak, ídes fiam!
- No, akkor hagyjuk is annyiban a dolgot, mer' ugyi "bornyú fattya nem lesz góbé", igaz-e Mirigy néne?
No, ezt már a vénasszony sem hagyhatta megtorlatlanul, s szóra nyitotta volna épp fürtös pofáját, amikor a legény megelégelte a sárkányos némber pocskondiáját, s szaladt be a tisztaszobába, hogy a ládafiából magához szedje csodatévő kaptafáját. Döbbenten vette észre, hogy a nagytudású szerszám úgy eltűnt, akár a mesebeli fehér holló a hóesésben.
Nosza, gyorsan iszkolt a csűr tetején kialakított lesőnyiláshoz, s legott lekapta 10 körméről a láda őrzésére rendelt suttyó kölyköt. Bezzeg földig konyult tarisznyája, mikor kiderült, a málészájó gyerek bizony semmit nem látott, csak egy lompos nagy árnyat, mely sötéten ülte meg hétfejű kalandférgét, s úgy lovagolt körbe a szérűn.
Egyéb logikai kapaszkodók híjján a legény elhatározta, ő bizony megkeresi a furcsa árnyat, s kifaggatja, ki és mi vihette el csodatevő kaptafáját, s egyúttal megkísérli majd rávenni, vigye innen szeretett anyósát a pokolba, de legalábbis hallótávolságon kívülre. Fel is kerekedett hősünk, iszákját telepakoltatta a pikárd televények legjavával, mókussal, pocokkal, fenyőtobozzal, s búcsúzóul anyósát tarkón csűrve a hólapáttal, istenhozádott mondott a kapufélfának.
Alig tett meg azonban 3 köpésnyi távot, amikor rádöbbent, hogy nyakig vízben áll, s bizony iromba nagy hullámok nyaldossák legkedvesebb szervét. Mivel kivételes képességű legény volt, igen hamar ráébredt, hogy bizony elérte a tengert, s csónak híjján most aztán se té, se tova. Így hát mit tehettet volna?
Hazament.
friss gondolatok