Réges rég, az idők hajnalán, amikor még a teremtés harmatcseppjei csillogtak a Hosszú Föld smaragd rétjein, s a levegő angyalok hajának mézillatával volt viselős, messze, a Ködből Faragott Hegyen túl, ám a Kalóztenger zúgó habjain még valamivel innen, az Emberarcú Kőristől épp csak egy baknyúlnyi ugrásra, volt egy apró mező. A mező olyan kicsi volt, hogy egy zsebkendő alatt is könnyen elbújhatott volna, mégis itt élt az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás.
Meg kell hagyni, fura egy óriás volt: haja páfrány, szeme tűz, s kitátott szája akkora, hogy egy gyerek elbújhatott volna benne. Orrlyukában két mókus éldegélt, akik folyton-folyvást csak veszekedtek. Az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás néha elbődült:
– Csitt, te cserfes, laskafül!
Ilyenkor a mókusok riadtan bújtak meg az óriás orrában, s onnan pislogtak ki dobogó szívvel. S micsoda lábakon állt az az óriás: a jobb lába ezeréves tölgyfa, a bal lába egynapos gyönge harangvirág, mégis sebesen futott, s hiszed vagy sem, néha csak azért kellett leülnie, hogy megvárja az árnyékát. S ha láttátok volna, mit evett az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás! Reggelire szemeskávét, ebéd táján hideg málét,s vacsorára – el se hinnéd – holdporral szórt karalábét.
S milyen gyönyörűen énekelt! Bal lábával dobbantott, jobb kezének kisujjával szélciterán citerázott, orrlyukával fuvolázott. Szó mi szó, a mókusok miatt néha kicsit hamis volt az a fuvola, de azért gyönyörűen játszott rajta, s hozzá fülemüle hangján énekelt. S tudjátok, miről énekelt? Elénekelte a Napfelkeltét, s a hegyek minden bánatát. Énekelt a Kalózok tengerének 100 vitorlásáról, melyeken a félkarú kalózok a féllábú kalózokkal csaptak össze minden holdtöltekor. Eldalolta, hogy az Emberarcú Kőris miről álmodik mogorva éjeken, s hogy a koronájában lakó Ezerszemű Borostyánszörny valójában milyen kedves és udvarias.
Amikor épp nem énekelt, az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás a kertjét gondozgatta. Mitagadás, komisz kert volt, nem termett az semmit, csak port és verejtékes munkát, s nem is élt meg benne más, csak a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipánt. Persze Ő sok más dologban is különleges volt. És persze az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás keményen dolgozott. Komoly és fontos feladatot kapott, hisz aki csak él, mindenkinek feladata van ezen a Világon. (Ha hiszitek, ha nem, még a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipánnak is feladata van: az ő dolga, hogy a legszebb virág legyen széles e Világon. Bizony, nem könnyű munka az.)
De hogy szavamat másik szavammal ne keverjem, higgyétel el, az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás nagyon fontos feladatot végzett. Minden nap végigjárta az utat az Emberarcú Kőristől a Kalózok Tengerének partjáig, s vissza. Hosszú volt az út, s nehéz, még az óriásnak is fél napjába telt, hogy végigjárja. S nem is üres kézzel jött s ment; az Emberarcú Kőris dalát batyuba kötötte, s félúton a szélbe szórta. (Hogy miért? Óh, te kis buta, hát hogy dalolhatna a szél máskülönben az Emberarcú Kőris ágai közt levélhangon altatódalt? Ugye.) S amikor a tenger partjára ért, az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás egy kristályforrásból vizet mert a kalapjába, s megitatta az Emberarcú Kőrist és gyermekeit.
Így éldegélt a mi óriásunk, s boldogságának nem lett volna semmi híjja, s talán én sem mesélnék most róla, ha egy nap keserves sírás-rívásra nem ébred. Mivel jószívű és segítőkész volt, rögtön keresni kezdte, ki zokog ilyen panaszosan. Benézett a szőnyeg alá, bekukkantott a levélszekrénybe, s bizony még az ágy alá is benézett, de ott csak a mumus pislogott álmosan. Végtére ahogy kinézett az ablakon, látja ám, hogy a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipán pityereg a kertben olyan keservesen. Mivel nagyon szerette a tulipánját, hamar kisütötte, hogy a kis virág bizony szörnyen magányos a komisz kertben, s mivel a tulipánja is szerette az óriást, tudta, nem is kell erről többet szólni. Bizony, ez mindig így van, ha egy tulipán és egy óriás ennyire szereti egymást.
De tudjátok, bizony sokkal könnyebb rájönni, hogy a tulipánunk magányos, mint gondoskodni róla, hogy ne érezze magát egyedül, ha a kertünk olyan komisz kert, mint az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás kertje. De nem hiába lakott egész életében az Emberarcú Kőris árnyékában, hamar kisütötte, hogy más virágokat is kell ültetnie a kertbe. Márpedig ha egy óriás egyszer elhatároz valamit, arról talán még az Ezerszemű Borostyánszörny sem tudja lebeszélni. Beszaladt hát a szobába, kizavarta a méltatlankodó mumust az ágy alól, és előkereste a kincses ládikáját. Abban tartotta a kincseit: egy darabot a szívéből, hogy a Világ sose maradjon szeretet nélkül, az első tavaszi dalt, amit a csalogány énekelt, és egy marék gilisztát, amiket a kertjében szedett össze, hogy szét ne rágják a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipán gyökereit, s amiket csak azért őrzött itt, mert nem tudta máshova tenni őket. És persze a legfontosabbat is a ládikába zárta: a Kalóztengeren túli tündérföldeken nyíló virágok magját. Fogta a magokat, és elültette a kertben.
Három nap és három éjjel leste, kidugják-e a magocskák a fejüket a földből. Annyira izgatott volt, hogy még az Emberarcú Kőris daláról is megfeledkezett. De hiába várt: a magocskák nem mozdultak, nem akaródzott nekik felkelni álmukból. Gondolkodott az óriás, s mivel egész életében az Emberarcú Kőris árnyékában lakott, és sok bölcsességet gyűjtött magába az évek során Szélapó dalait hallgatva, rá is jött, mi hibádzik. A gondolatnál is sebesebben szaladt a Kalózok tengerének partján fakadó kristályforráshoz, s kalapjában vizet hozott, hogy a magocskák kedvükre ihassanak.
Három nap és három éjjel figyelt csendben az óriás, s mikor harmadik napfelkelte is csak a komisz földre szórta sugarait, szabadon engedte a ládikából az első tavaszi dalt, amit a csalogány énekelt. Hallatán még Szélapó is lepihent az Emberarcú Kőris ágai közé, és lábát lógatva hallgatta az éneket. Langyos eső és lágy tavaszi napsugár hullt a komisz földre.
Három nap és három éjjel hallgatózott az óriás, hátha meghallja a földben ébredező magocskák mocorgását, de azok csöndben aludtak tovább. Elővette ekkor az óriás az utolsó kincsét is a ládikából, s szívének egy darabkáját a magocskák mellé ültette. A legnagyobb ajándékot adta a földnek, amit csak óriás adhat, de a komisz föld csak duzzogott, s a magocskák meg sem moccantak.
Három nap és három éjjel sírt az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás és a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipán. A harmadik nap reggelén az óriás belenézett a ládikába, hátha talál még valamit, amivel megengesztelheti a komisz földet, de a ládika már üres volt, csak a sarkába dobott giliszták nézelődtek bánatosan kifelé. Megesett rajtuk az óriás szíve, és elengedte őket.
– Menjetek, legyetek szabadok! – mondta nekik.
Szomorúan tette a dolgát tovább nap nap után az óriás, de valahányszor a tekintete a magányos tulipánra tévedt, szomorúság költözött a szívébe. Ám a harmadik napra virradó éjjelen mocorogni kezdtek a magocskák, s reggelre csodás szirmaikat lengetve köszöntötték Szél Apót és az Emberarcú Kőrist. A Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipán is kacagva bontotta ki ez egyszer a szirmait, s boldogok voltak, mert végre tudták, hiába a szív, hiába a dal, hiába a kristályforrás vagy Szél Apó minden varázslata, néha a szeretet és a szépség mellé kell még valami más.
friss gondolatok