pica pica

 Hosszú Föld népének jellemét leginkább az idők és annak urai edzették szikárra.

 

 A jó Arnulf nagyapja felől sokféle bolond történet járja. Úgy mondják, belé volt szerelmesedve Alexander, a Nagy históriáiba, s mikoron aztán apjától átvette a lucretiai és a picalatroni uradalmak feletti hatalombírás terhét, rögvest parancsolatba adta: azon naptól birtokain elefánttal szántani elrendeltetik!

 Akkoron még túlságosan ifjonti hevületű fia persze kezdetben minden idejét és számos aranyát arra pazarolta, hogy a kézre nehéz vasbilincset rakathasson, kinek szándéka és ereje apja hátába állította ama nevezetes lucretiánus vasvillát. Később aztán, mindenhol a konok hallgatás falába ütközvén, megelégedett azzal, hogy parancsolatba adta: azon naptól birtokain elefánttal szántani megtiltatik!

 Mindazok, kikben nem buzog a jó hosszúföldi vér, talán sosem érthetik meg a jobbágyi lelket, pedig bizony mondom, bármely siheder kanász megmondhatta volna a nemes úrnak előre, hogy házára még aznap éjjel majd üszök repül, s szégyenszemre a picalatroni molnár húzza majd deresre úri valagát. S neveztessék bár bolondnak és esztelennek, ám minden gonosz feketítés és balsejtelem ellenére a jó Arnulf viseltetett talán a legtöbb belátással, minthogy azon naptól egyetlen parancsolatban sem említtetik sem az elefánt, sem a szántás. 

A jó Vészmadár, a mindenkor mulattató! Olvasom mosolyogva avítt pergamenre rótt feljegyzéseit, lócáján ücsörögve, miközben egykori kupájából szürcsölöm tavalyi termesztésű borát, s hogy egykorvolt asszonya, a jó Brunette nem combomon pihen, annak talán csak időnek előtte való megnyilatkozásom az oka. S lám, az emlékezés míly hasznos, és a lélek jókedvének emeltyűje lakozik abban: szemembe ötlik, hogy neves dalnokunk bizony krónikájának első napjai óta adósunk egynéhány történettel, melyeket látszólag a krónikás szertelen kedve s szanaszét figyelme mulasztott orrunkra kötni. Én azonban - a cselekedetek szem- és fültanújaként - bizton tudom, hogy a túlzott szemérem és a krónikásnál olyannyira nem helyénvaló szégyenérzet munkált csupán a szándékban.

 Azon a nevezetes első napon csak én figyeltem fel a tömegben gyáván megbújó dalnokra, ki hóna alatt hosszúföldi kobozzal, elgondolkodva majszolt egy tál vöröslő epret, s látható érdeklődéssel figyelte a Szaretető alabárdosainak dicstelen munkáját. S minthogy kurtára kívánom fogni az emlékezés fonalát, hát csak annyit tudj, de azt tudd jól: nem a Szélhajtó Pierre volt az egyetlen, ki akkor - szándéka ellenére - az uraság előző napi ebédjében meghempergettetett. Asszonyi sírás, könyörgés és élesre fent kardoknak torkához szorítása tette a dalnokot oly annyira találékonnyá, s nem - miként azt elhallgatásával sugalmazza - véle született tálentuma.

 

 Drága Vendelem!

 

 Nem hiába mondom oly gyakorta: Első mindenkor a hibátlan gondolat legyen! Mikoron a premissza téves, a legpazarabb logika sem vezethet el az igazságig. Furmányosnak véled magad, oh de még milyen agyafúrtnak! A jezsuita rend kétségtelenül kiváló iskolájában edzették elméd borotvájának acélját, pengéjét a hideg, szenvedélytől mentes loyolai gondolatok fenték élesre, épp csak elhivalkodottságtok taszít mindenkor a hitvány tévelygések mocsarába, mikoron a liszt, melyből szakértelemmel gyúrjátok érveléstek kalácsát, üszöggel viselős.

 Avagy mondd hát, te bölcsek bölcse, kinek messze földön hírhedett éleselméjűségét egy Henri d'Orléans-Longueville sem átallott pergamenre vetve elismerni; mondd meg nékem, ostoba kolompolónak: állításod szerint tudni és hinni külön út, de repülni és úszni tán egy? S vajon a sasmadár úszna-é könnyebben, s a szükség óráján ragadhatná elő zsákmányát akár a mélybe alábukva, vagy a pettyezett hátú süllő kaphat előbb szárnyra, engedve úri kedvének?

 

- a Vészmadár -