Hosszú Föld népének jellemét leginkább az idők és annak urai edzették szikárra.

 

 A jó Arnulf nagyapja felől sokféle bolond történet járja. Úgy mondják, belé volt szerelmesedve Alexander, a Nagy históriáiba, s mikoron aztán apjától átvette a lucretiai és a picalatroni uradalmak feletti hatalombírás terhét, rögvest parancsolatba adta: azon naptól birtokain elefánttal szántani elrendeltetik!

 Akkoron még túlságosan ifjonti hevületű fia persze kezdetben minden idejét és számos aranyát arra pazarolta, hogy a kézre nehéz vasbilincset rakathasson, kinek szándéka és ereje apja hátába állította ama nevezetes lucretiánus vasvillát. Később aztán, mindenhol a konok hallgatás falába ütközvén, megelégedett azzal, hogy parancsolatba adta: azon naptól birtokain elefánttal szántani megtiltatik!

 Mindazok, kikben nem buzog a jó hosszúföldi vér, talán sosem érthetik meg a jobbágyi lelket, pedig bizony mondom, bármely siheder kanász megmondhatta volna a nemes úrnak előre, hogy házára még aznap éjjel majd üszök repül, s szégyenszemre a picalatroni molnár húzza majd deresre úri valagát. S neveztessék bár bolondnak és esztelennek, ám minden gonosz feketítés és balsejtelem ellenére a jó Arnulf viseltetett talán a legtöbb belátással, minthogy azon naptól egyetlen parancsolatban sem említtetik sem az elefánt, sem a szántás.