A jó Vészmadár, a mindenkor mulattató! Olvasom mosolyogva avítt pergamenre rótt feljegyzéseit, lócáján ücsörögve, miközben egykori kupájából szürcsölöm tavalyi termesztésű borát, s hogy egykorvolt asszonya, a jó Brunette nem combomon pihen, annak talán csak időnek előtte való megnyilatkozásom az oka. S lám, az emlékezés míly hasznos, és a lélek jókedvének emeltyűje lakozik abban: szemembe ötlik, hogy neves dalnokunk bizony krónikájának első napjai óta adósunk egynéhány történettel, melyeket látszólag a krónikás szertelen kedve s szanaszét figyelme mulasztott orrunkra kötni. Én azonban - a cselekedetek szem- és fültanújaként - bizton tudom, hogy a túlzott szemérem és a krónikásnál olyannyira nem helyénvaló szégyenérzet munkált csupán a szándékban.
Azon a nevezetes első napon csak én figyeltem fel a tömegben gyáván megbújó dalnokra, ki hóna alatt hosszúföldi kobozzal, elgondolkodva majszolt egy tál vöröslő epret, s látható érdeklődéssel figyelte a Szaretető alabárdosainak dicstelen munkáját. S minthogy kurtára kívánom fogni az emlékezés fonalát, hát csak annyit tudj, de azt tudd jól: nem a Szélhajtó Pierre volt az egyetlen, ki akkor - szándéka ellenére - az uraság előző napi ebédjében meghempergettetett. Asszonyi sírás, könyörgés és élesre fent kardoknak torkához szorítása tette a dalnokot oly annyira találékonnyá, s nem - miként azt elhallgatásával sugalmazza - véle született tálentuma.
Az igazság is keserű kenyér.
friss gondolatok