pica pica

 Mit tehetnék különb fogódzók híján, kínnal telten toporogva az évszázadnak küszöbén, mint hogy elfogadom, az ember úgy és akként teremtetett, ahogyan az írva vagyon. Jól van, hiszem hát, hogy sárga és vörös agyagból gyúrt minket a Teremtő, mielőtt orrunkon életet lehelt belénk. Mégis, néha olybá tűnik, a csordában járó majmokéval rokon a bennünk lakozó szellem. Mi másért vágyna korbácstól szaggatott izmú jobbágytól a hájas úrig minden jó lélek mindenkor a hátához dörgölődző hát melegére? Miért a hajban-bundában motozó ujjakra, a rothadó hús szagát bűzölgő leheletre? Miért a szívet-lelket markoló félelem, ha nem lesi titkon száz szempár ebéded hátsódból potyogó maradékát? Miért a megosztani vágyás, lett légyen az akár fájdalom, akár félelem? S legfőképp: miért pont velem?

 

 Hogy a létezés a maga teljességében még akkor is menthetetlenül jelentéktelen, ha akár a Föld császáraiként parancsolunk eget-földet rázón gyötrelmes hangú érchadaknak, tulajdonképp elviselhető. Ellenben képtelen vagyok napirendre térni afölött, hogy a hosszúföldi lópaszuly - pusztán rothadó gesztenyére hajazó, különös íze okán - semmiképp össze nem kombinálható az anyám kertjében termett semminemű fűszerekkel.

 

 Valahányszor ellátogatok a duhaj Dagova mellékére, anyám még nálánál is bosszantóbb testvérei azzal rágják a fülem, az én koromban már nemhogy a házasság volna illendő, de már inkább az elhidegülés utáni első szeretőt kellene hajkurásznom, kit a közösség - kissé leereszkedő, de tapasztaláson alapuló megértéssel - úgyszólván társamként fogad el. A beszélgetés ezen pontján minden azon múlik, hány pint jó hangasört eresztettem ilyenkorra már a gallérom mögé. Megfigyeléseim szerint három rígai korsó után elhangzik az a vélemény a számból, hogy az ő korukban már illenék a temetőbe költözniük.