pica pica

 A pástétomban számomra az a leginkább aggasztó, hogy színre, szagra, állagra, megjelenésre és - noha erről személyes tapasztalattal nem bírok, de úgy vélem - ízre is a testbe befelé haladtában éppolyan természetű, mint távoztában.

 Szétvet a méreg néhanap, hogy ezt a varázst padlásomon kell rejtegetnem, s ezeken a napokon úgy vélem, a kapumat díszítő kovácsoltvas medvének világosabb az értelme, mint egy országrésznyi lepcsespofájú mormogónak. S én - a gyávaszívűek királya - vagyok a legbolondabb.

 A Pocok kádi szerint a tanulság az, hogy pecsenyevillával a tomporában egy pikárd herceg is éppoly nevetséges arccal és éppoly malachangon sivít, mint bármely, hétköznapi vasnyárssal hátsón döfött, közönséges paraszt. 

 A pikárd hegyek közt néha a kóborló aprócska tóra bukkan. Ám ha életét a meredélyeken töltötte is, minden titkát egyetlen partnak ki nem ismerheti egészen. A vándor köpenyét a fejére húzva les ki e maga eszkábálta menedékből, s ha lemond a fejében zakatoló önös gondolatokról, kinyílhat szeme a lomha őszre.

 Egyetlen, időtől kékre mart hasú csónak oszladozik a parton, talán évszázadok óta. Meglehet, fája a távolban szélnek feszülő juhar dédapja, vagy tán egykori haragosa. A püffedő test alatt bodobácsok lelnek menedéket a markát mind erősebben szorító hideg elől, az időmarta vén deszkákban soklábú lények hajtják bizalommal álomra a fejüket, s testükre gondolatban szárnyat igéz a pillanat. Az óriás már a halódó őszre öltözik, a törpék még a nyarat őrzik fukaron és sápadt smaragdszínnel.

 

 A létezésbe fáradó sugarú nap alatt csak az idő ballag peckesen. S megálljt neki nem parancsolhat más, csak a szemünk mögé zárt, fénybe vésett pillanat.

 Buta, buta, buta, buta, buta mese. 

 Egy történet ezerféleképp kezdődhet. De a végkifejlet csupán kettő lehet: csalódás vagy beteljesülés. És a kettő között ami csak van, a bábjátékos, ki minden történetben a szálakat mozgatja, mindig egy és mindig ugyanaz, a vágyakozás.

 A változatlanság néhanap gyönyörködtet.

 Fadenkugel mester a minap felkeresett nyári lakunkban. Jó bor - és az általa hozott bitang rossz pogácsa - mellett ücsörögve múlattuk az időt, s a bajor föld szépségeit méltattuk. Néki rég elhagyott szülőföldje az a táj, magam pedig a jó Carolus Clusius mellett töltött idő során utaztam arra számos alkalommal, s egy ízben apámmal a Lac de Constance partján egy egész nyarat kettesben végicsavarogtunk. A derék kovács felette kárhoztatta a hosszúföldi éghajlatot, mely az otthon megszokott kiváló seritalhoz foghatót bizony aligha teremhet. Márpedig ő mint afféle Gargantua, a jó seritalt hordószámra képes nyakalni, s mégsem ittasodik meg - mondotta.

 Gyanítom, ezen bevezetőt már otthon, műhelyében eltervezte a vén lókötő, s mint kinek éppen erről, véletlenségből jutott csak eszébe, említette meg, hogy jó áron eladna egy birtokát képező metszetet, mely a mesebeli óriást ábrázolja. Ő maga a "pápai legátus rücskös valagára" esküdött, hogy a metszetet maga Doré mester, ki is néki távoli rokona, adta ajándékba a Fadenkugel családnak, s meghagyta akkor erősen, csak ha az élete múlna rajta, akkor váljék meg tőle. Eképpen aztán most, amikor a vastuskó ára mind drágább, ellenben a patkó és az egyéb vasáru napról napra kevésbé kelendő, olyannak kívánja elzálogosítani a családi ereklyét, kiben - mint mondotta - "a múzsák lelke s szép érzéke lakozik".

 Hogy a torkomat mardosó hányingertől szabadulni tudjak, gyorsan nyélbe ütöttük az üzletet. Inkább egy emberöltő az Inkvizíció börtönében, mint fertályóra egy kufárlelkű képmutatóval! Pedig a mester milyen gyönyörű medvét kovácsolt házam kapujára!

 

Az Úr néhanap különös helyekre hinti el a tehetséget.