Északon járja egy mondás, mely szerint a városi levegő felszabadítja az elmét. Ott, hol az ég kékjében háborgó Ríga a Daugavába mossa fagytól zúzmarás szennyesét, anyám városában születhetett e filozófia, már ha félig is igaz mindaz, amit gyermekkoromban a jó asszony belém plántált. Némely meséje zavaros volt, némelyik félelmes, s a legtöbb oly ismerősen zsongító és szúrósan idegen, akár a sosem kóstolt, de ezerszer elképzelt csók egy eső áztatta hajnalon. A sosem járt, fehér macskakővel kirakott utcákon kavargó tömeg léptei visszhangot vernek lelkemben, esőtáncot lejtve a mesékből szőtt réteken.
E poros kis koszfészekbe zárva itt, gyakran vágyakozom vissza a nem is tapasztalt nyüzsgésbe, hol az ember gondolata szabadon szárnyalhat, az idő konok szobrászától nem háborgatottan. S ha néha egy-egy képben rámtör a jövendő emlékezete, vértekből rakott, ember alkotta hegyeket látok, sima, fehér kőből és áttetsző, levegőnél tisztább agyagból felpúpozott büszke erődöket. Milliónyi teremtett lény álma duruzsol éjjelente a sosem alvó utcákon, ahol az égiektől lopott fényű, üveggömbbe zárt csillagok tartják távol a szobám falát kaparó árnyak körmeit.
Míly nagyívű eszme, míly keserves ébredés! A senkihez nem tartozás szabadságából a verejtéktől bűzhödt érintésre ébredni: maga az időnek előtte ránk szabott Purgatórium.
friss gondolatok