A jó Arnulf udvarában a vidám dallal körített reggeli olyan, akár szivárványos tavaszi délelőttön a még fagyott földbe tíz körmöddel gödröt vájni. Verejtékes munka, de végső soron még mindig jobb, mint ha télvíz idején kellene gondosan rothasztott, s eképpen immáron folyóssá vált marhákat vödörben a lucretiai kertekbe hordani, éjnek évadján, titokban. S miképpen a Napot senki le nem imádkozhatja égi pályájáról, akképpen az útját álló esőfellegek sem mozdíthatók semminemű szájtáti okoskodással. Így hát szabadságunk abban áll, gyönyörködünk-e magunk örömére az égi festő palettájában, vagy a Sors felett érzett jogos haragunkban hátat fordítva kaparjuk a gilisztákat tovább.
Jó tehát, ha elméjébe vési minden picalatroni jámbor lélek, hogy mikoron a jó Arnulf duhaj kedve december havában mindhiába epret kíván, két választása marad csupán: a kihegyezett karót vagy seggén vezetik be, vagy feleslegesen könyörgésre nyitott száján. S vigaszául az szolgálhat talán, hogy mikoron életnyi szolgálata mérlegre tétetik, ha kellően súlyosnak találtatik a reteráton székelő nagyúr szemében, jóféle disznózsírral kenik majd meg előzően azt a faragott rudat.
Az equilibrium iránt érzéketlenek persze felróhatják a jó pikárd úr ezen rigolyáit bűnéül is akár, már ha petrencés rúddal a beleikben éppen efféle elmélkedésre hajlanának, de végső soron lett légyen akár izzadó szántó-vető, akár nyavalyatöréses pápai seggnyaló a földi siralomra született, egyszer mind megtanul nevetni a Végzeten.
Ki karón, ki asszonya ölén.
friss gondolatok