A Határ mocskosan aláhömpölygő vizében, egy-egy csendesen rothadó beszögellés öblében szerencsésebb napokon a borítókassal zsákmányra leső semmirekellő dalnok vöröshasú, álmatag pontyokat lephet meg tétlen ábrándozásukban. A reájuk boruló kasba alányúlva ijedten tátognak a pontyok felfelé, de vaksi szemüket elhomályosítja a reájuk törő hirtelen fájdalom. Amelyek aztán a nyári lakomba vezető utat iszákomban élve átvészelik, egy régi, csepegő hordóban lelnek enyhülést végül, hűs esővíz mossa kíntól izzó kopoltyúikat, s egy szőke gyereklány puha keze simítja kövér hasukat napra nap, s eteti őket omlósra főtt darával lankadatlan.

 S mikor már csöppnyi eszük legmélyebb, leginkább gyanakvó szegletében sem lakozik a bizalmatlanság szikrája sem, egy langyos reggelen felrúgom a hordót, s nézem, ahogy a felfelé kúszó nap forralta, vérvörös kövön, immáron semmit sem értve, egyre lassulón lüktető kopoltyúkkal, kínok közepette csaholó kutyáim eledelévé főnek. És aztán a marcangolt testeket kitépem kutyáim pofájából, az acsargó ebeket a kerítés mögé rúgdosom, s míg sírgödröket ásva könnyeim a mozdulatlan, vértől iszamós kopoltyúkat mossák, egy pillanatra úgy látom, még mozdul egy utolsót a testben az élet, s én tiszta szívemből könyörgök, újra és újra, hogy ne úgy, csak ne úgy legyen.