Egy apám suttogta gyerekkori mesében az erdőből sötétlila, félelmes árny kúszik elő, valahányszor csak a Teremtés hangja elhalványul a lelkekben. Házról házra oson, egyre szűkülő köröket róva a létezés fényei körül, enyves érintésének emléke az elmébe ragad, s erjedése megrontja az emberi szíveket. S akárha mélységes mély tóba vetett kő, zuhan végül mind, mi csak egykoron fénnyel bírt, alá a sötétségbe. Máskor csendesen zizeg a kandallóban sercegő hasábok alatt, belészövi ősi dalait a füstbe, lángruhába bújtatja éjfélmély testét, s a királyi palást rejtekéből susogja a halandók fülébe meséit vagyonról, hatalomról, dicsőségről. S végül mindnyájunkkal elhiteti, hogy a földeken végzett verejtékes robot, az éjszakába nyúlóan rótt, mécsesek fojtogató füstjétől kormos pergamenekre vetett szavak értelemmel töltik meg az utunkat, a fénytől a végig, a földtől az égig, a portól a porig.
Felnőttem.
friss gondolatok