A ressort de la libellule savanyú vizét jó kecskebőr tömlőbe töltve ha kiballagok a kertbe, s leülök kőrisfa padomra, míg elmém a gondolkodás ösvényeit járja, vagy puszta élvezetből röpül képről képre, akárha azúrszín lepke volna, a tűző tavaszi napon a tömlő dagadni kezd, s redőit valami ismeretlen, belülről feszülő erő simítja el. Ugyanezen hatást akként is elérhetem, ha a tömlőt hevesen rázva és rugdalva bolondként kergetőzöm véle. Mikoron aztán akár egyiket, akár másikat cselekedve a tömlő immáron a szétszakadás határán feszeng, ha kinyitom, sziszegő sóhajjal szabadul meg a bendőjét kínzó terhektől. S ha a tömlő száját megint bekötve újra átadom magam a merengés élvezetének, a tavaszi nap ereje ismét dagasztani kezdi a ráncokat, ám minden alkalommal egyre kevésbé, mint ha a tovaengedett, sziszegő kínnal a megújhodás képessége is elillant volna belőle. Ízre a forrás vize a közönséges folyóvízhez válik hasonlatossá, s a benne gyöngyöző csillogás is elvész örökre.

 S ha nem oldozom fel szenvedései alól a tömlőt, de pincém hűvösében nyugalomra helyezem, néhány óra múltán ismételten olyanná válik, akár a pikárd tölgyek kérge; redőket vet testére az egykorvolt fájdalom emléke. Ám a rugdosással feszessé alázott bendőt bármilyen ingatatlan alapra helyezem is, akármiféle nyugalomra, bármi időre vagy kedvre, többé meg nem enyhül, s csak pincém hűvösében oldódik meg izmainak feszessége.