Valamikor az esztendő szekérútjának azon tájékán, mikoron az első gyertya lángja ijesztgeti már a vacsoracsillag halovány fényét, a picalatroni férfinép frizurája állapotának feltűnő - s meg kell mondanom, az előző esztendőig számomra érthetetlen - romlása figyelhető meg. Mindehhez a gallérok szemet szúró csálésága adja meg az illendő módira mért végső csapást. S miként mondottam volt: mindezen, apáink s nagyapáink ideje óta makacsul visszatérő furcsaság érthetetlen volt földhöz ragadt elmém számára, mígnem aztán előző évben, az első gyertya lángjának estéjén, a drága kis Etoile csöppnyi keze munkája nyomán óarany csengettyűk, vérszín masnikból rakott koszorúk, s annak a bumfordi, északföldi jószágnak a képe jelent meg kis házunk minden szegletében, értve itt otthonunk mindhárom, csiszolt rézből való tükrét is. Sőt, azokon leginkább, lehetetlenné téve így a frizuráskodásra tett mindennemű dőre kísérletet.
Minden bosszankodásom mellett azért tudom, így van ez jól. Végső soron az ünnep lényege, mint azt az én kis Esthajnalcsillagom oly gyakran citálja, a hétköznapoktól való elkülönböztetés. S miért is ne: házunk s ablakunk épp annyira csinosodik, amennyire hajam szénakazal-zuhataga mindinkább ruhám formátlanságával vetekedve válik hasonlatossá a szarkafészekhez. S miként a Város férfiúi, én is boglya hajam mögé rejtem mosolyom, s gyűrött galléromba fúrva arcom gondolok a szekérúton haladtomban az otthonra, ahol várnak már a csengettyűk, a masnik, és az a bumfordi, északföldi jószág.
friss gondolatok