Szegény, időnek előtte eltávozó apám testvérhúgának velem egykorú fia, Rémi, a lucretiai csapszékek hírhedett figurája. Korsó serrel a kezében képes bárkit meggyőzni arról, hogy a gabona és a szőlő erjesztett leve az ördögnek itala, s leghelyesebb, ha tartóztatjuk magunkat fogyasztásuktól. Ennél is gyakrabban felböffenő klapanciája, melyben a magamfajta dalnok és gondolkodó tudásvágyát ostorozza hétszámra.
Emlékszem, mikoron - talán négy tavasznak ezelőtte - a Határ mentén sétálva jó vesztfál tarhonyás húsunkat elkölteni leültünk - melyet a duseldorpi kicsiny uradalmunknak a neuburgi palotagróf méltatlan kezére kerülése felett érzett nem túl mély bánatunkat orvosolni főzettem a nagyseggű Hugette-tel -, s én az arra zúgó ördögbogarak csodás arányairól zengedeztem néki. A mosdatlan, ám mindig elegáns Rémi nagyokat nyelve tömte szájába a jóféle étket, s minek utána csobolyó rajnai borral lemosta torkáról a reátapadt szemeket, csak annyit szólt:
- Édes öcsém, rád férne már egy szélesfarú, tüzes asszony ölelése.
Hosszasan ecsetelte ezek után, milyen haszontalan is ez a tudásnak örökös hajszolása, s a pergamenszagú könyvtárakban eltékozolt drága órákra is csak szörnyűlködéssel volt képes gondolni. Magam mosolyogva hallgattam hosszúra nyúló, s mind hangosabban szörcsögő monológját, s ezen közben, hogy a magunkkal hozott zsenge nyúl pocsékba ne menjék, két jó nyársat metszettem, néki egy kecskerágóról, s magamnak egy jó somfa husángot. Rémi - hiszen alapvetően illedelmes ember - megköszönte a kedvességem, s biztosított, habár együgyű pojácának tart, de forrón szeret, akárha tulajdon - bár nem létező - testvéröccsét.
Amikor aztán három nappal később csillapodott beleinek hánytorgása, s már semmi kiokádni való gyomrában nem maradt, legbelső szobám kényelmes ágyán fekve annyit mondott, hogy épp annyira gyűlöl is.
friss gondolatok