Szépapám szépapjának, a sötét lelkű Simon de Monfort zabigyerekének, a Büdöslábú Balfino atyának valamely őséről, ki így, mit tagadhatnám, bizonyos kézen-közön azért nekem magamnak is amolyan rokonfélesége volna, szóval erről a sehol meg nem nevezett, ám hírhedetten bölcs férfiúról járta egy történet.
Alig harminc esztendős korára már kétheti járóföldre nem akadt nála elmésebb filozófus. Egy napon aztán hátrahagyta földi javait, hajóra szállt, s hatvan nap, hatvan éjjel hajózott szüntelen északnyugat felé, mígnem egy lakatlan szigetre nem érkezett, hogy - úgymond - az életnek és a teremtésnek természetéről elmélkedhessen zavartalan magányában. Ötven esztendő telt el, a felejtés ólomszín ködével viselős esztendők, míg egy napon a város határában megjelent az immáron ősz hajú, roskatag aggastyán. Híre kerekedett csodálatos történetének, s távoli országokból is jöttek bölcsek és bolondok egyaránt, hogy meghallgassák szavát.
Mikoron már akkora tömeg gyűlt össze, mint egykor az olajfák hegyén, a jó öreg széttárta karjait, s a bölcsesség szűkszavúságával annyit mondott az áhítatos tömegnek:
- Az élet olyan, mint a tenger.
Percnyi csönd támadt. Némelyek bólogattak, ám többen összevonták szemöldöküket, de senki nem mert vitába szállni a nagy bölccsel. Végül egy vörös hajú, alig tízesztendős kisfiú félénken annyit mondott:
- Mint a tenger?
Az öreg haragosan összefonta karjait, letolta szakadt nadrágját, s egy ilyen történetben megnevezhetetlen mozdulat kíséretében csak annyit szólt:
- Jól van, basszátok meg, akkor nem olyan!
friss gondolatok