pica pica

 Étoile szerint valami nagyon nagy baj van a fejekben.

 

 Emlékszem, előző életem hajnalán történt, mikoron még a szépfarú Brunette ölébe temettem néhanap kesergéseim, s a kis Étoile vágyaimtól karcolatlanul fogta még édesanyja kezét a mulatságon, hol a szép Marcelle tette épp szóban birtokává a Gelatti-örökséget, egyszóval hát mai és holnapi szerelmem (s ki tudja, ha nem csal meg újfent a szívem, talán a holnaputáni is, azt remélem) csak mélán, tátott szájjal és nagyra nyílt, borostyánszín szemekkel bámulta a jó mészáros szónoklatát. S bizonyára hosszan elmélkedett az ott és akkor eseményein, hogy aztán esztendők múltán ugyanazzal a tekintettel arcomon megkérdezhesse, ha mindenki tudja, hogy a bölcsesség nem lakozik sem nadrágban, sem gatyában, akkor vajon mégis, a gatyátlanul, nadrág nélkül bölcselkedőt miért nem veszi senki komolyan?

 

  Múlt őszön Brunette-em úgy vélte, tekintettel a házunkban élő két, egyre borzasabb és mind terebélyesebb hátsójú medvére, ideje lenne kis nyári lakunk némely berendezési tárgyát - különös tekintettel a szemében haszontalanokra - elkótyavetyélni valamiképp. Felette hosszú harcok - s az ölelkezésben kényszerűen beálló néhány napos szünet - után végül az alig fél szekérnyi bútort, rozsdás fegyvert és a két zsák, egérrágta pergamenre írt firkálmányt, melyek újdonat korukban dallamok töredékeinek magam esze alkotta rendszerű lejegyzései voltak még, talyigára kötöztem, s nem kevés fáradtsággal lefuvaroztam a picalatroni főtérre. A szegény idejekorán - s úgy vélem, a temérdek vaj és a túlzott kényeztetés okozta tunyaságban - őseihez megtért Bendegúz szobrának tövébe terveztem kipakolni az elajándékozásra szánt portékát.

 Tavaszelő ünnepének közeledtével a két város minden valamire való férfiúja a farsangheti bolondválasztásra készülődik. Habár eredendően a férfinép alkalmasságának és rátermettségének ünnepe volna ez, igen régi hagyomány az, hogy a két ellenlábas egy-egy ifjút állít ki versengésre, a többiek pedig a maguk városának bajnokát igyekeznek győzelemre segíteni, ki így, ki úgy.

 A Szélhajtó Pierre két héttel a nagy megmérettetés előtt már csak a picalatroni leendő bajnoknak hajlandó hószín lisztből gyúrt kalácsot mérni, s ugyanakkor naponta nagy szakajtó köménymagos pogácsát küldet a lucretiai szegények megsegítésére azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az ellenlábas jelölt háza népének orra alá - mondjuk így - borsot törjön. Marcelle minden éjjel a Határ átellenes oldalán taglózza le a tömeges halálban éppen soron következő jószágot, s amikor a hajnal előtt három órával ilyetén módon felvert jó lucretiai jámborok kiegyenesített kaszával felszerelkezve tiltakoznak, a ma született bárány ártatlanságával pislog értetlenül - de immáron a Határ honos oldaláról - a dühöngőkre.

 Púpos Vendel persze szintúgy nem ma látott először normann hajó gyomrában ánglius cafkát nyelet rumért térdre hullni, s tudja, a jó pap is csak holtig él. Eképpen aztán egy álmos reggelen a Szaretető ilyenkor szokásos megvesztegetésére már előkészített kosarainkat mintha a föld nyelte volna el s köpte volna aztán ki undorral; nyüzsgő férgek lepték az ajándékba szánt  fehér kenyeret, s a jó bajor seritalban egy sánta toklyó frissen levágott szemérme úszkált. Napirendre került immáron a gyalázkodó levelek mind sűrűbb galambszárnyra bocsátása, s úgy tapasztaltam, semmi oly lelkesítően nem hat az írástudók számának növekedésére, mint e nemes választás közeledte. A legsötétebb szellemi napfogyatkozásban tespedő paraszt is kötelességének tekinti ilyen időkben, hogy legalább egy szépen faragott négysoros madrigállal emlékezzék meg a szomszédos pásztor jó édes anyjának és kedvenc kecskéjének szerelméről.

 

 A város és a Lucretia néven ismeretes ganéjkupac között félúton hosszú, lusta folyóként tekergőző árkot ásott az ősi gyűlölet. Félvén, hogy a másik akol bűze saját veteményünket is elrohasztja, fáradtságot nem ismerő munkával ragadott ásót, lapátot egykor ifjú és vén, s a Hosszú Föld eme két, színre és formára oly egyképű szegletét öles árokkal osztották ketté. Eképpen aztán az isteni rend folytán össze nem növő két fél immáron az ember szellemévell is összehangzó formát öltött. Az árok partján búsan merengő fűzfák kókadoznak, ágaikról filozófusképű barnakányák lesik az alant úszó dögöket. Zivataros napokon felfordult gyomorra hajazó sárfolyam béleli az árkot parttól partig, s a szürkén kavargó víz nyugtalanságot lop az emberi szívekbe.

 Múlt őszön, egy esős hajnalon apró mózeskosár úszott a szennyes árral. Pierre uram mihaszna unokája hozta a hírt futva, már amennyire apja briósán hízlalt hátsója csak engedte. A város színe s java kivonult az árokhoz, vagy ahogy itt mondják, a Határhoz. Ekkorra már a lucretiai fattyakat is odaette a spanyol kórság, s többen csáklyát és kötelet is hoztak magukkal. Mi magunk is alaposan felszerelkeztünk, elvégre köztudott, hogy a talált gyermek azé, kinek az Úr adja, s ha az ő szándékának megfelelően a jó lutheránusok számát gyarapítani hivatott, úgy a Sors eszközéül bizonyára csakis a derék picalatroniakat rendelé. Púpos Vendel azonmód égre emelte tekintetét, s fajtájának gőgjével, mely önhittségében maga tévedhetetlenségét hirdeti, kérte az Úr áldását mindkét gyülekezetre.

 E sértést Marcelle és a Méregkeverő váltott szitkokkal torolták a túlpartról, s a Pocok kádi rücskös valagára esküdtek, a Vendel kezében szorongatott csáklyát orrlyukán át tolják le a torkán. A lucretiai cipészmester erre mesebeli kaptafáját vágta a Hóhér fejéhez. Szó szót követett, s hamarosan kapák, kaszák, péklapátok és halászhálók szálltak a hajnali ködben át és tova. Mikor aztán az első letépett füleket dobták az immár vérmocskos vízbe, a Szaretető talpasai számszeríjat ragadtak, s egykettőre békére intették a feleket, kik így, nem révén kellően elszántak a hatalommal való ilyetén hadakozásra, dolgukat végezve hazaballagtak.

 

 Baldo barátom a fél életét a tengeren töltötte, a másik felét meg a tenger partján – tehetném hozzá. 20 évvel ezelőtt, egy minden másban közönséges hosszúföldi hajnalon, mikoron is mézzel kevert grogunkat szopogattuk Kobenhabn egyik parti csapszékében, közölte velem, hogy bocskorguriga.
 Ismerve elméjének kanyarait, nem követtem el azt a hibát, hogy bármit is kérdezzek, csendben iszogattam csak, s megértően bólogattam, hogy hát bizony, s mi több, mindenképp. Néhány korsó groggal később, a kishúga igazgyöngy láncának sajnálatos orgazdakézre kerülése feletti fájdalmunk elszürcsölése után zavaros mesébe kezdett. Pikárd asszonyok szőrös mellén csüngő bronzkrisztus legyek, ha egy szó is igaz volt abból, amit elmondott, mindazonáltal annyit sikerült kibogoznom, egy kínai játékról beszélt, amiben egy levágott fejet rugdos 22 férfi. Minthogy akkortájt a puszta megélhetés sem tűnt elérhetőnek, örültem a búfelejtőnek, s igyekeztem a stratégiailag megfelelő pillanatokban bólogatni.
 Képzelhetik a meglepődésem, mikoron is a jó Arnulf udvarában a ganéjhányó villát forgató paraszt hozzám dörgölve bűzhödt testét 1 vadonat lajosaranyat tett – úgy vélem, annak tényleges bírása nélkül – tíz ellenében, hogy a Picalatroni Pöszméték aznap este legalább 3 fejjel győzedelmeskednek az ősi ellenség, Lucretia – nyilvánvalóan csupán szánni való szenvelgésre képes – tizenegye felett. Hosszan ecsetelte, miként aprítja a mészáros Marcelle egyetlen ütéssel miszlikké azt a ganéj Púpos Vendelt, a lucretiánus eretnekek vezérét. Maga a jó Arnulf is harcosan követelte az ellenség sárba tiprását, s kissé gyanúsan álmodozó hangon mondogatta gyakran két böfögés közt, hogy a „pápai legátus rücskös seggét” is kinyalná önnön nyelvével egy győzelemért.
 Hogy Baldo barátom rögeszméje miként tette meg a százmérföldnyi utat az eltelt 20 év során, annak kiderítését a historikusokra bíznám, mindazonáltal úgy hiszem, késsel, arannyal és makacssággal segítette azt diadalra a vén tengeri kalóz. 
 Még aznap este négy darabont rángatott le Marlene-ről, a molnár lányáról, s azon pucéran a jó Arnulf színe elé vezetett. Újdonsült uram férfiasságom lemetszésének terhe mellett udvariasan megkért, kaparjam össze a koponyámban lötyögő lekvárt, és egy mesterremekkel rukkoljak elő. A dal tükrözze a picalatroniak bizodalmát a másnapi győzelemben, egyben mutasson rá a lucretiánusok szánalmas képességeire. Fontos – szögezte le a Szaretető -, hogy a város népe ütemesen és jól hallhatón ismételhesse, akárha harci indulót, a rövid, ámde velős éneket. Hirtelenjében igen újszerű, mondhatni formabontó sorok kezdtek sorjázni elmémben. Nem kívánom részletezni, hogy a tenyérre taposó vasalt csizma miként teszi találékonnya a kobzost, elég annyi, néhány órányi ösztökélés során megszületett a dal, mely a jó Arnulf tetszését is elnyerte.