pica pica

 Szétvet a méreg néhanap, hogy ezt a varázst padlásomon kell rejtegetnem, s ezeken a napokon úgy vélem, a kapumat díszítő kovácsoltvas medvének világosabb az értelme, mint egy országrésznyi lepcsespofájú mormogónak. S én - a gyávaszívűek királya - vagyok a legbolondabb.

 Ma hajnalban disznók jajveszékelésére ébredtem, mi nem is volna tán szokatlan, ha nem egy palotában töltöttem volna az éjszakát, csobolyó mézes bor és a készséges Marlene társaságában. Ezúttal úgy véltem, tartozom vendéglátó gazdámnak azzal, hogy legalább nadrágot veszek, mielőtt letámolygok a reggelizőasztalhoz.
 A nemesszívű Henri d'Orléans-Longueville kormányzó nyári rezidenciája ugyan inkább Lucretia, mint Picalatron felől esik közel az utazónak, s ő maga is a pápa hitén nevelt gyermeklányokat kergeti inkább birtokán - lobogó ingben, ámde gatyában -, minthogy dísztelen templomok sötét szegleteiben rémisztgesse a picalatroni molnárnét, ám a pápai kutyák által Szent Bertalanénak mondott éj óta benne bizodalmunk megrendíthetetlen. Magam különösképp lekötelezettje vagyok, mióta Henrik csahosa, a sötétszívű Guillaume de Montmorency-Thoré ellenében kijárta, hogy apám felmentessék a pikárd nemeseket sújtó, vérrel fizetett adó lerovásának kötelezettsége alól.
 Az étkezőbe érve kissé meglepődve láttam, hogy Baldo barátom hevesen győzködi a kormányzót. 10 aranyat tettem volna egy ellen, hogy a régi nótát fújja - bocskorguriga, elég nekem már ennyi -, s ha elmém meg nem csal emlékeivel, a hozzá lejtett tánc lépései sem változtak, 20 esztendő alatt sem. A kormányzó tekintete mind komorabbá vált, mialatt Baldo meséit hallgatta. Mikor a két ívelő busa szemöldök oly formát vett fel, mint a pikárd erdők juharának tovaröppenő magvai, úgy véltem, ideje közbelépnem. Nem lelvén elmésebb gyógyírt a bajra, az északi népek szentként tisztelt fehér medvéjének bődülését hallattam, s míg jobb lábammal köröztem, bal kezemmel a taktust vertem egy képzeletbeli zenekar játszotta furcsa dallamhoz.
 Baldo a legcsekélyebb megrökönyödés nélkül hadart tovább, de immáron az étkező egyik oszlopára szögezett vadkanfejnek címezte mondandóját. A kormányzó hálás pillantással intett magához, s tanácsomat kérte az álmomat megzavaró jószágok kapcsán. Mint azt elmesélte nekem, távoli földek és ismeretlen népek bölcseit hívatta magához, hogy egy hitbéli kérdésre választ kapjon. Úgy vélte, talán a keresztény erkölcsön kívüli, ámde előítéletektől épp ily mentes bölcsek útmutatása hasznos lehet számára. Sajnálatos módon a galíciai Hanula rabbi és a Marokkóból érkezett, megjegyezhetetlen nevű bölcs - kit csak Pocok kádinak nevez a szolgálónép - kölcsönösen nehezményezi a másik jelenlétét. Hovatovább oda jutott ez a gyűlölködés, hogy a Pocok kádi pajeszosra nyírt szőrű, kippás disznókat tart a szobájában - noha maga is utálattal tekint e jószágokra -, s azoknak prédikál naphosszat, míg az egérszagú Hanula évszámra csak zöld nadrágban hajlandó járni, mely szín, mint azt a Pocok kádi többször panaszolta, a Próféta színe, s ily módon testünk ennyire illetlen részével azt érinteni maga is szentségtörés. A kormányzó - mint azt maga is elismerte - e helyzetben immáron tehetetlen. Én jelentőségteljesen Baldora pillantottam, és megköszönve a vendéglátást, felpattantam jó Monsignore-om nyergébe.

Amikor három nap múltán, immáron gazdám udvarában ért a lovas futár, s sűrűn teleírt pergament nyújtott át, kibontatlanul is tudtam, mi áll benne. A futárral csupán 3 szót üzentem válaszul: ferencesből lett jezsuita.

Dögölj meg.”