Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A történetek végezetül mindig összeérnek.

Picalatron, A.D. 1596.

kisdedeket óvó tekintetünk pörőlyének csapása

Vigyázat, fölnőtt tartalom!


Az itt megjelent írások fogyasztása csakis intelligenseknek javallott!

friss gondolatok

  • látjátok feleim szümtükkel: Nem Bálint András, hanem Tóth Benedek volt a másik főszereplője a filmnek. (2013.11.01. 18:52) hanga
  • látjátok feleim szümtükkel: Van egy ilyen című film ( Venczel Vera és tanál Bálint András voltak a főszereplők ), és talán eg... (2013.10.31. 16:25) hanga
  • vészmadár (pica pica): @látjátok feleim szümtükkel: nem ismerem, de fejtsd ki. (2013.10.30. 16:25) hanga
  • látjátok feleim szümtükkel: Erről az Egy szerelem három éjszakája jutott eszembe. Kitudjamiért. (2013.10.29. 19:31) hanga
  • vészmadár (pica pica): @Lantániusz: az nem is, de az igen, hogy mihez kezd egy kalap szarral. (2013.10.10. 15:50) különbség
  • Utolsó 20

a Vészmadár dalai a Hosszú Földről


2010.01.24. 17:49 vészmadár (pica pica)

mese - a kaptafa

Címkék: mese

 Réges-régen, amikor még a Teremtés harmatcseppjei csillogtak az ifjú Föld bársony rétjein, messze, hol a hétszűnyű rókakoma szoptatta egykoron Robosztuszt és Rébuszt, éldegélt szerény, félkomfortos lakrészében egy jólfésült csizmadialegény. Volt ennek a legénynek egy csodatévő kaptafája, melynek sok egyéb nagyszerű tulajdonsága közt az volt a legcsudásabb, hogy még a legény pikárd mocsári patkányhoz hasonlatosan vonzó küllemű anyósának mocskos és ordas pofáját is hallgatásra volt képes kényszeríteni.
 Hogy a különös kaptafa miként is került hősünk birtokába, sajnos örök rejtély marad, ugyanis mindazok, akik erről bármit is mesélhettek volna, különös öngyilkossági hullám áldozatai lettek. Kettejük cipészárral tarkón döfte magát, egyikük egy doboz apró szeget próbált meg belélegezni, többen vasalt bakanccsal halálra taposták magukat. Így aztán a legény - titkát jó helyen tudva - felhőtlen boldogságban élt szélesfarú asszonyával.
 Egy nap, amint éppen szalonnás tojásból és pacalpörköltes gyurgyalagból álló könnyű reggelijét fogyasztotta, hirtelen elsötétült a Nap, és az asztal mellett termett hőn szeretett anyósa. No, a legény sem volt rest, egyből bugylibicskájához kapott, s mézesmázos szavakkal igyekezett elejét venni kezdődő hányingerének.

- Áldja meg a rézszarvú vaspondró, Mirigy néne, mér' pillantott fel ilyen korán, hogy szakadna magára a budiajtó!
- Hejj, hosszú sora van annak, ídes fiam!
- No, akkor hagyjuk is annyiban a dolgot, mer' ugyi "bornyú fattya nem lesz góbé", igaz-e Mirigy néne? 

 No, ezt már a vénasszony sem hagyhatta megtorlatlanul, s szóra nyitotta volna épp fürtös pofáját, amikor a legény megelégelte a sárkányos némber pocskondiáját, s szaladt be a tisztaszobába, hogy a ládafiából magához szedje csodatévő kaptafáját. Döbbenten vette észre, hogy a nagytudású szerszám úgy eltűnt, akár a mesebeli fehér holló a hóesésben.
 Nosza, gyorsan iszkolt a csűr tetején kialakított lesőnyiláshoz, s legott lekapta 10 körméről a láda őrzésére rendelt suttyó kölyköt. Bezzeg földig konyult tarisznyája, mikor kiderült, a málészájó gyerek bizony semmit nem látott, csak egy lompos nagy árnyat, mely sötéten ülte meg hétfejű kalandférgét, s úgy lovagolt körbe a szérűn.
 Egyéb logikai kapaszkodók híjján a legény elhatározta, ő bizony megkeresi a furcsa árnyat, s kifaggatja, ki és mi vihette el csodatevő kaptafáját, s egyúttal megkísérli majd rávenni, vigye innen szeretett anyósát a pokolba, de legalábbis hallótávolságon kívülre. Fel is kerekedett hősünk, iszákját telepakoltatta a pikárd televények legjavával, mókussal, pocokkal, fenyőtobozzal, s búcsúzóul anyósát tarkón csűrve a hólapáttal, istenhozádott mondott a kapufélfának.
 Alig tett meg azonban 3 köpésnyi távot, amikor rádöbbent, hogy nyakig vízben áll, s bizony iromba nagy hullámok nyaldossák legkedvesebb szervét. Mivel kivételes képességű legény volt, igen hamar ráébredt, hogy bizony elérte a tengert, s csónak híjján most aztán se té, se tova. Így hát mit tehettet volna?
 

Hazament. 

Szólj hozzá!

2010.01.19. 17:15 vészmadár (pica pica)

mese - a csikó

Címkék: mese

Szomorú ballada a kiscsikóról, ki alighogy a világra jött, elvesztette szüleit egy sajnálatos balesetben, ráadásul három lábbal született, abból is az egyik majd arasszal rövidebb a többinél, s ha mindez nem volna még elég, a szerencsétlen ráadásul vak is

 
"Meg akarok halni."

Szólj hozzá!

2009.11.30. 21:20 vészmadár (pica pica)

mese - a kőrisek kapuja

Címkék: mese

 Réges-régen, az idők kezdetén, mikor még a Teremtés hajnalának harmatcseppjei csillogtak az ifjú Föld bársony rétjein, élt a zord hegyek meredélyein két szépen virágzó kőris. De nem közönséges kőrisek voltak ám ezek, hanem lélekkel bíró, varázslatos fák, kik drága kincseket teremtek estéről reggelre, reggelről estére. Törzsük csak úgy csillogott a sok drágakőtől, viráguk aranyként ragyogott, színezüst leveleik a szélben lágy hangon énekeltek. Ám egy éjjel kapzsi emberek érkeztek, s míg a fák aludtak, a telhetetlenek ellopták a temérdek kincset. Ez aztán így ment napra nap, míg a békés és türelmes kőrisek végül megelégelték a kielégíthetetlen mohóságot, s bosszút esküdtek kirablóik ellen.

 Estéről reggelre, reggelről estére tündöklő virágot teremtek, s színarany ruhába öltözve tértek nyugovóra. Az éjszaka hatalmas vihar kerekedett, ám az emberi mohóságot mindez nem rémíthette. Kapzsi kezek szaggatták a kőrisek arany ruháját, ezüst levelek gyűltek a zsákok mélyén, s a gyémántos törzseket a telhetetlen markok csontig hántották. A vihar mind vadabbul tombolt. Zúgott a rengeteg erdő, remegtek a felbőszült hegyek. A gonosz menekült volna, de már túl késő volt: a sziklák megnyíltak, s a haragos kő felhasadó mélye elnyelte a tolvajokat szerzett kincseikkel együtt. A kőrisek kapuboltozatba csavarodva őrzik ma is a hasadék száját. S ha a jámbor földi halandó vihar idején arra vetődik, még mindig hallhatja a kapzsik sikolyát a szélben. 

Szólj hozzá!

2009.11.06. 19:43 vészmadár (pica pica)

mese - tündérmese

Címkék: mese

 Réges régen, amikor még a Teremtés dala visszhangzott az ifjú Föld bársony rétjein, messze, a Kalózok Tengerének zúgó habjai közt szunnyadt egy apró sziget. Az apró szigetnek égig érő, mindig morgó hegy tornyosult a közepén, s a hegy lábánál, a tenger és a sómarta sziklák ölelésében egy zsebkendőnyi tiszta öböl hevert illedelmesen. Az öblöt zöldellő arany fák szegélyezték, bársonypuha füvet lengetett ott a tengerillatú szél, s egy gyűszűnyi apró, kivájt tökben ott éldegélt a Csengettyűhangú Tündérhercegnő. Naphosszat csak Szél apó énekét hallgatta, s ha a dallam szárnyán táncra perdült, amerre csak lépett, nefelejcs nyílt a lába nyomán. Amikor kacagott, üveggyöngyként csilingelt szét a Kalózok tengerének zúgó habjai fölött a nevetés, s a messze távoli földek népeinek szívébe vidámság költözött.
 De néha, amikor a Nap a zord tenger marta sós sziklák fölött már nyugodni tért, valami buta bánat facsarta a kis hercegnő szívét, s vágyakozva nézte a parttól tovafutó hullámokat. Napról napra mindig kevesebbet nevetett, s a messze távoli földek népeinek szívére lassacskán sötét árny vetült. Aztán egy viharos éjjelen fűzfa leveléből font csónakba ült a kis hercegnő, s nekivágott a nagy ismeretlennek. Hogy merre járt, mit csinált, talán soha senki nem tudhatja meg már. De azt mesélik, hosszú vándorútja végén, amikor már csak Szél Apó sosem halkuló éneke mozdította elnehezült tagjait, egy teliholdas éjjelen a fűzfalevél csónakot partra sodorta a szél. S egy mindig morgó hegy lábánál elterülő, picinyke öböl partján, bársony füvű réten, egy gyűszűnyi kis tökből vájt kunyhóban végül álomra szenderült. S álmában ha felnevet, a messze távoli földek népeinek szívére mézillattal viselős, könnyű álom terül.

1 komment

2009.08.26. 10:16 vészmadár (pica pica)

mese - a faragott trónus

Címkék: mese arnulf tippan

 Számolatlan időkkel ezelőtt, mikoron még falkában járó vörhenymételyek cippogása verte fel az ősi pikárd lápok tőzegtalaján mélabús kankalinként vegetáló fehér tippan (Agrostis stolonifera) megélhetési nehézségeinek borókaszagú csendjét, s a fenyvesekben őzikeszemű őzikék játszi könnyed léptei koppantak a hajnali avaron, a Hosszú Föld mérsékelten kies lankáinak egyikén egy lenhajú vándor készült elkölteni májusi cserebogarakból álló szerény vacsoráját. A dombok emlékezete nem őrizte nevét, tetteit nem jegyezte fel a korabeli bűnügyi krónika, s talán nemzője maga sem tudott volna gyermeke életének izgalmas perceiből egy kétsoros epigrammát kikerekíteni, ám azon órában és azon helyen a Mindenség szövedékének egy vékonyka szála visszavonhatatlanul elpattant.
 A reggel továbbálló vándor tábortüzének hamvait messze vitte a szél, s a bánatos ifjú éjszakai álmából belészivárgott vágyakozás megfogant egy helyen. Hatalmas tölgy termett ott azonmód, melyet egy pillanatnak tetsző 300 esztendő s a Hosszú Föld zsarnok televénye nevelt ily óriássá.
 Egy semmiben a többitől el nem ütő, álmos reggelen egy magát gondolatokkal soha nem fárasztó nemes úr és kísérete érkezett a Hosszú Földre. Mintha láthatatlan s jó szándékú tájoló vezette volna elméjüket, egyenest a tölgyhöz lovagoltak. Midőn a nemes úr az óriás tölgyet megpillantotta, álmélkodásában még nyála is mentéjére csöppent, s rögvest a szekercésekért szalajtott.
 Hét nap s hét éjjel szakadatlan folyt a munka, s a nyolcadik nap virradóra a tölgyet a mesterek tekintélyes belmagasságú, bár némiképp szerényebb ölelésű szobává faragták, s benne állt a nemes úr trónszéke, hol is az elfogyasztott étkektől teste békében megszabadulhatott.
 

 Az a trón ma is áll, az a nemes úr ma is a poros városka falai közt kísért, s úgy tartják, a Szaretetőben ma is él szépapjának lobogó szelleme. 

Szólj hozzá!

2009.08.25. 19:53 vészmadár (pica pica)

mese - a komisz kert

Címkék: mese tippan

 Réges rég, az idők hajnalán, amikor még a teremtés harmatcseppjei csillogtak a Hosszú Föld smaragd rétjein, s a levegő angyalok hajának mézillatával volt viselős, messze, a Ködből Faragott Hegyen túl, ám a Kalóztenger zúgó habjain még valamivel innen, az Emberarcú Kőristől épp csak egy baknyúlnyi ugrásra, volt egy apró mező. A mező olyan kicsi volt, hogy egy zsebkendő alatt is könnyen elbújhatott volna, mégis itt élt az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás.
Meg kell hagyni, fura egy óriás volt: haja páfrány, szeme tűz, s kitátott szája akkora, hogy egy gyerek elbújhatott volna benne. Orrlyukában két mókus éldegélt, akik folyton-folyvást csak veszekedtek. Az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás néha elbődült:
 
– Csitt, te cserfes, laskafül!
 
 Ilyenkor a mókusok riadtan bújtak meg az óriás orrában, s onnan pislogtak ki dobogó szívvel. S micsoda lábakon állt az az óriás: a jobb lába ezeréves tölgyfa, a bal lába egynapos gyönge harangvirág, mégis sebesen futott, s hiszed vagy sem, néha csak azért kellett leülnie, hogy megvárja az árnyékát. S ha láttátok volna, mit evett az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás! Reggelire szemeskávét, ebéd táján hideg málét,s vacsorára – el se hinnéd – holdporral szórt karalábét.
 S milyen gyönyörűen énekelt! Bal lábával dobbantott, jobb kezének kisujjával szélciterán citerázott, orrlyukával fuvolázott. Szó mi szó, a mókusok miatt néha kicsit hamis volt az a fuvola, de azért gyönyörűen játszott rajta, s hozzá fülemüle hangján énekelt. S tudjátok, miről énekelt? Elénekelte a Napfelkeltét, s a hegyek minden bánatát. Énekelt a Kalózok tengerének 100 vitorlásáról, melyeken a félkarú kalózok a féllábú kalózokkal csaptak össze minden holdtöltekor. Eldalolta, hogy az Emberarcú Kőris miről álmodik mogorva éjeken, s hogy a koronájában lakó Ezerszemű Borostyánszörny valójában milyen kedves és udvarias.
 Amikor épp nem énekelt, az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás a kertjét gondozgatta. Mitagadás, komisz kert volt, nem termett az semmit, csak port és verejtékes munkát, s nem is élt meg benne más, csak a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipánt. Persze Ő sok más dologban is különleges volt. És persze az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás keményen dolgozott. Komoly és fontos feladatot kapott, hisz aki csak él, mindenkinek feladata van ezen a Világon. (Ha hiszitek, ha nem, még a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipánnak is feladata van: az ő dolga, hogy a legszebb virág legyen széles e Világon. Bizony, nem könnyű munka az.)
 De hogy szavamat másik szavammal ne keverjem, higgyétel el, az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás nagyon fontos feladatot végzett. Minden nap végigjárta az utat az Emberarcú Kőristől a Kalózok Tengerének partjáig, s vissza. Hosszú volt az út, s nehéz, még az óriásnak is fél napjába telt, hogy végigjárja. S nem is üres kézzel jött s ment; az Emberarcú Kőris dalát batyuba kötötte, s félúton a szélbe szórta. (Hogy miért? Óh, te kis buta, hát hogy dalolhatna a szél máskülönben az Emberarcú Kőris ágai közt levélhangon altatódalt? Ugye.) S amikor a tenger partjára ért, az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás egy kristályforrásból vizet mert a kalapjába, s megitatta az Emberarcú Kőrist és gyermekeit.
 Így éldegélt a mi óriásunk, s boldogságának nem lett volna semmi híjja, s talán én sem mesélnék most róla, ha egy nap keserves sírás-rívásra nem ébred. Mivel jószívű és segítőkész volt, rögtön keresni kezdte, ki zokog ilyen panaszosan. Benézett a szőnyeg alá, bekukkantott a levélszekrénybe, s bizony még az ágy alá is benézett, de ott csak a mumus pislogott álmosan. Végtére ahogy kinézett az ablakon, látja ám, hogy a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipán pityereg a kertben olyan keservesen. Mivel nagyon szerette a tulipánját, hamar kisütötte, hogy a kis virág bizony szörnyen magányos a komisz kertben, s mivel a tulipánja is szerette az óriást, tudta, nem is kell erről többet szólni. Bizony, ez mindig így van, ha egy tulipán és egy óriás ennyire szereti egymást.
 De tudjátok, bizony sokkal könnyebb rájönni, hogy a tulipánunk magányos, mint gondoskodni róla, hogy ne érezze magát egyedül, ha a kertünk olyan komisz kert, mint az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás kertje. De nem hiába lakott egész életében az Emberarcú Kőris árnyékában, hamar kisütötte, hogy más virágokat is kell ültetnie a kertbe. Márpedig ha egy óriás egyszer elhatároz valamit, arról talán még az Ezerszemű Borostyánszörny sem tudja lebeszélni. Beszaladt hát a szobába, kizavarta a méltatlankodó mumust az ágy alól, és előkereste a kincses ládikáját. Abban tartotta a kincseit: egy darabot a szívéből, hogy a Világ sose maradjon szeretet nélkül, az első tavaszi dalt, amit a csalogány énekelt, és egy marék gilisztát, amiket a kertjében szedett össze, hogy szét ne rágják a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipán gyökereit, s amiket csak azért őrzött itt, mert nem tudta máshova tenni őket. És persze a legfontosabbat is a ládikába zárta: a Kalóztengeren túli tündérföldeken nyíló virágok magját. Fogta a magokat, és elültette a kertben.
 Három nap és három éjjel leste, kidugják-e a magocskák a fejüket a földből. Annyira izgatott volt, hogy még az Emberarcú Kőris daláról is megfeledkezett. De hiába várt: a magocskák nem mozdultak, nem akaródzott nekik felkelni álmukból. Gondolkodott az óriás, s mivel egész életében az Emberarcú Kőris árnyékában lakott, és sok bölcsességet gyűjtött magába az évek során Szélapó dalait hallgatva, rá is jött, mi hibádzik. A gondolatnál is sebesebben szaladt a Kalózok tengerének partján fakadó kristályforráshoz, s kalapjában vizet hozott, hogy a magocskák kedvükre ihassanak.
Három nap és három éjjel figyelt csendben az óriás, s mikor harmadik napfelkelte is csak a komisz földre szórta sugarait, szabadon engedte a ládikából az első tavaszi dalt, amit a csalogány énekelt. Hallatán még Szélapó is lepihent az Emberarcú Kőris ágai közé, és lábát lógatva hallgatta az éneket. Langyos eső és lágy tavaszi napsugár hullt a komisz földre.
 Három nap és három éjjel hallgatózott az óriás, hátha meghallja a földben ébredező magocskák mocorgását, de azok csöndben aludtak tovább. Elővette ekkor az óriás az utolsó kincsét is a ládikából, s szívének egy darabkáját a magocskák mellé ültette. A legnagyobb ajándékot adta a földnek, amit csak óriás adhat, de a komisz föld csak duzzogott, s a magocskák meg sem moccantak.
Három nap és három éjjel sírt az Egy Lépéssel Százat Lépő Gyáva Óriás és a Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipán. A harmadik nap reggelén az óriás belenézett a ládikába, hátha talál még valamit, amivel megengesztelheti a komisz földet, de a ládika már üres volt, csak a sarkába dobott giliszták nézelődtek bánatosan kifelé. Megesett rajtuk az óriás szíve, és elengedte őket.
 
– Menjetek, legyetek szabadok! – mondta nekik.
 
 Szomorúan tette a dolgát tovább nap nap után az óriás, de valahányszor a tekintete a magányos tulipánra tévedt, szomorúság költözött a szívébe. Ám a harmadik napra virradó éjjelen mocorogni kezdtek a magocskák, s reggelre csodás szirmaikat lengetve köszöntötték Szél Apót és az Emberarcú Kőrist. A Reggel Fehér Este Kék Sosemnyíló Tulipán is kacagva bontotta ki ez egyszer a szirmait, s boldogok voltak, mert végre tudták, hiába a szív, hiába a dal, hiába a kristályforrás vagy Szél Apó minden varázslata, néha a szeretet és a szépség mellé kell még valami más.
 

 Így hát azt ajánlom, kis barátom, te is nézz szét mindig a ládikádban.  

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása