Gyakorta mondogatom, az isten nem packázik.
A minap példának okáért, mikoron a jó Fadenkugel mester szekerén, otromba borát szürcsölgetve baktattunk Picalatron felé, s öregedő szívünket az emlékezés felbugyogó kacagásával fűszereztük, formás menyecskét pillantottunk meg az út mentén kacérkodni. Ágyékomban mocorogni kezdett a tettvágy, s kissé kapatos mivoltom okán a szokottnál nyíltabban szólva már épp megjegyeztem volna, hogy mily formás combok, s de szíves örömest vesznék el közöttük egy éjre. A por felszálltával jött aztán a felismerés, hogy az már előző éjjel megtörtént. S habár feltehetném a kérdést, mit is keresett az én kis Étoile-om ott és akkor, a picalatroni út porában kacérkodva, adott helyzetben csak annyit kérdeztem, mi lesz aznap a vacsora.
Mint kiderült, ugyanaz, mint előző éjjel.
friss gondolatok