Mit tehetnék különb fogódzók híján, kínnal telten toporogva az évszázadnak küszöbén, mint hogy elfogadom, az ember úgy és akként teremtetett, ahogyan az írva vagyon. Jól van, hiszem hát, hogy sárga és vörös agyagból gyúrt minket a Teremtő, mielőtt orrunkon életet lehelt belénk. Mégis, néha olybá tűnik, a csordában járó majmokéval rokon a bennünk lakozó szellem. Mi másért vágyna korbácstól szaggatott izmú jobbágytól a hájas úrig minden jó lélek mindenkor a hátához dörgölődző hát melegére? Miért a hajban-bundában motozó ujjakra, a rothadó hús szagát bűzölgő leheletre? Miért a szívet-lelket markoló félelem, ha nem lesi titkon száz szempár ebéded hátsódból potyogó maradékát? Miért a megosztani vágyás, lett légyen az akár fájdalom, akár félelem? S legfőképp: miért pont velem?