Apám szerint a Hosszú Föld szarkái épp oly játékosak, mint a déli népek madarai, de sokkal több bennük az akarat. Csekély azon dolgok száma, amely iránt egy szarka nem mutat érdeklődést, s legbosszantóbb tulajdonsága az erdő más madarainak szemében, hogy még abban is kiváló, ami felé semmi belső késztetés nem vezeti.
Egyszer megkérdeztem apámat, hogy lehet hát, hogy a szarkák a mi vidékünkön végül mind nevetséges és szánni való módon pusztulnak el, hogy az erdők legokosabb madarát végül elragadja a nálánál sokkalta lomhább kánya, hogy egy gyermek alkotta hurokba szorulva szenved majd ki, melyet a legostobább rigónk is észrevenne, vagy maga repül a lángoló erdő fölé, hogy tolla csonkig perzselődvén a tűzbe hulljon? Apám elnézően mosolygott, de azért láttam, hogy elméje kerekei szüntelen dohognak. Végül nagyon komolyan azt mondta, a dolgok rendje az, hogy ami felrepült, le is essék.
friss gondolatok