A hosszúföldi sertés messze tájakon hírhedett kiváló húsáról és jellembéli fogyatékosságairól, mely utóbbiak egyébiránt - éppen az előbbi okán - ritkán riasztják vissza e ronda természetű jószágok tartásától a parasztokat. Az is köztudomású, hogy a fajtára jellemző kifinomult ízt csak fokozza a vidékünkön olyannyira jellemző makkoltató tartás. Persze míg a távoli földek parasztja úgy hiszi, a jó hosszúföldi televényen sarjadt tölgymakkban a titkos aroma, a ravasz gazda tudja, a kihajtott süldőgöbéket gyakorta meghágó vaddisznók csempészik a következő nemzedék ivadékaiba a zsírral finoman átszőtt, sötétvörös izmokat. Az ilyen hús aztán mennyei mannaként olvad a szájban, s ünnepi lakomául szolgálhat akár a jó - ámde púpos - Arnulf és sápkóros asszonyának első gyermekét éltető díszebéden. Nem csoda hát, hogy a kivilágos kivirradtig tartó mulatság idején erős vörösborral öblítik a zsíros falatokat, s a jókedv fel-felhorkanó hullámaiban összefonódik a szájtáti szolganép és a dagadt pofájú urak kurjongatása a bölcsőben ringó, egészséges-piros gyermek mindenkit túléneklő sírásával. Erős tüdő, erős gyermek, erővel teljes hang.