Egyre gyakrabban eszmélek arra, hogy a magam munkáját csodálom, s szívesebben hallgatom a kezem pengette húrok zizegését, mint kertem zaját; a kis szalmapagodába szórt kölesen civakodó pintyeket, a szitakötők szárnyának rezgését, a szél motozását kőrisem lombja között. S minél kevésbé érdekel a világ, annál közeleb érzem magamhoz mindazt, ami saját elmémből fakad. Félek, a vég előtt már csak moccanatlan kőszikla leszek, túl kemény, hogy a legutolsó szót gránittestébe véshesse a Sors. Mindaz, amit én magam róttam rá egy emberöltőn át, elhalványul végül, s nem marad más, csak a kis szalmapagodába szórt kölesen civakodó pintyek, a szitakötők szárnyának rezgése és a szél motozását kőrisem lombja között.
friss gondolatok