A csalárdok szívemnek oly gyakran kedvesek, talán mert képesek a világot azzal a látszólagos aggálytalansággal szemlélni, amely hitem szerint a boldogság forrása. Szeretem hazug mosolyukat, tengerszín szemükben a mécsesek fényének huncut játékát, s a zsongó méhkashoz hasonlatos, dercés hangot, ahogy a füledbe súgják: örökké. S habár irigylem a bennük sistergő életet, szánom is őket a magukra rótt bűnhődés okán.
Mert a csalárd úgy fizet, ahogy senki más. Mert legelébb a bizalom képességét ölik meg magukban, s eképpen vágnak el végül mindent, mi csak teremtett lelkükhöz fűzi őket. S mikorra a csömör okán a kisarcolt öröm már nem fűti szívüket, kezük jéggé dermed, s onnan kúszik a halott hideg feljebb és feljebb, nap nap után. Mosolyuk üres héj csupán, szemük kútjában zavaros zölddé lesz a víz, s mikorra hangjuk károgássá kopik, a megcsalt világ tekintete elfordul róluk. S a világ ilyenkor számot adhat arról, különb-e a csalárdnál. Egyetlen kéz, amely a halott hideg ujjakat a maga tenyerébe fonja, s amelyben a dermedés felengedhet, maga a menedék.
friss gondolatok