Emlékszem, mikor gyermekkoromban apám dolgozószobájába nagy bátorsággal - s persze szigorú tiltása ellenére - besurrantam olykor, a könyvek és a kitömött vadak mindig hidegen hagytak, ám lenyűgözött a szoba északi falát majdnem teljesen beborító térkép. Órákon át követtem a folyókat, s képzeletben végigtutajoztam rajtuk a forrástól a torkolatig. S azóta nem ettem olyan jó hallevet, mint akkor - gondolatban - St. Goarshausen mellett egy csupasz sziklán, hol angyalhangú dallam kélt a kövek közt, s a Rajna hullámai susogtak altatót egy gyermek fülébe.
A Hosszú Föld - ezt rögvest észrevettem - nem annyira hosszúnak, mint inkább keskenynek látszott. Mikorra szemem és lábam a pikárd hegyek közti kóborlások nyomán már bizton értette a másik szavát, magam is megállapíthattam, mit a könyvekből akkor már tudtam: a Hosszú Föld jó lóval estebédtől hajnalhasadtáig bejárható. Emlékszem, bosszankodtam is, nem tudván kit hibáztassak a félrevezető elnevezésért, s vajon a Teremtő maga aggatott nevet a szárazföldek és vizek alakzataira, vagy - miként Ádámot kérte fel nevet adni a föld és a levegő barmainak - talán egy angyalára bízta a névadás terhét? Kölyökként a Teremtő igazságában nem kételkedhettem, s bizonyos voltam affelől, hogy maga Belzebúb kontárkodott bele a munkába, kinek ez amúgyis közismert szokása.
Fél életem múltával beláttam, művét a Teremtő ismeri leginkább.
A Hosszú Földön minden hosszú, legfőképp a létezés. Hosszúak a verejtéktől bűzhödt nappalok, s a holnap félelmével viselős éjszakák. Hosszúak a csöndek két szó között, a csillagok fénye hosszú, remegő árnyékot vet a szálegyenes bükkökre. Hosszú a kavicsos ösvény is, mely a jó Arnulf udvarától a hegyekben megbúvó kis lakomba visz. Hosszú a tél, mikor unásig csak gereblyefogat farag a szántóvető, s hosszú a nyár, a nyárban az aratás, az aratásban a takaros rendek, s a rendek közt a megbúvó félelem, hogy aratástól aratásig az év is hosszú, tán hosszabb, mint a rend.
Csak a pergamen rövid.
friss gondolatok