Az egyszerű szántó-vetők asszonyai olyanok, mint az érett vadkörték. Virágot hoznak barackszín ifjúságuk tavaszán, s aztán sivalkodó, kócos gyümölcsöt teremnek, húsuk megkeményedik, csípőjük vastag lesz, hangjuk rekedtessé kopik, kezükre kéreg rakódik napra nap, lábukat vörösre marja a jeges folyóvíz. Csak a szemük marad ugyanolyan nyugtalan barna, az az örökégő fáklyaként izzó, méregzöld lángoktól ölelt aranybarna ragyogás, tisztább a források vizénél, szívet szaggatóan csilingelő barna, mosolytalan arcokba süppedt lékekből felbukkanó pisztáng-barna, mint apám szemének emléke, mint Brunette-em hajának csokoládészínű zuhataga, akár az elmúlás harangjának hangjai; bársony és barna, bársony és barna.