Mondják, ha az Úr valahol becsuk egy ajtót, máshol ablakot nyit.
A kis Mírjám távoztának másnapján történt. (Persze lehet, hogy egy héttel később akár. Ugyan, ki mondhatná meg, azokban a zavaros napokban, azon a sötét órán a szárnyas idő mennyit engedett a maga konokságából cserébe a gyásznak, s mennyit töltött ki becsülettel? S a számon tartott percekhez hányat költött a jó picalatroni veresborral kevert kocsisrum hozzá, s mennyit vett el belőle? Magam sem tudom olykor, új életem nem csupán még mindig a kábulat visszhangja-e fejemben? Csak a csilingelő kacagás hiányának egyszerre éles hangjára emlékszem, és a por ízére a számon; a porra, ahogy lassan kúszik fel orromon, s szívembe száradt.)
Mint mondtam, drága lányom távoztának másnapján történt, hogy a fészer felől kotorászás hallott. S bár reméltem, holmi kósza rabló az, hogy házam kevés értékéért cserébe életemet vegye, s ezért akkor sem mozdultam volna, ha még képes vagyok, ma már azt hiszem, az a puha kaparászás rángatott vissza a lábam alatt nyíló fekete örvény széléről. S ahogy erőtlenül emeltem pillámat, egy feketével csíkozott fehér pofa vallatta tekintetem kíváncsin. Finoman megszaglászott, mancsával megkapargatta a döngölt agyag padlót, majd méltósággal telve, felvágott farokkal elfoglalta helyét a kemencepadkán.
Így ismertem meg Sebastienne-t.
friss gondolatok