pica pica

 A balítélet már csak olyan, hogy apáinktól és nagyapáinktól ivódik bőrünkbe és csontunkba az utálkozás. S mikor már magunk sem vesszük észbe, mert egy pohárból iszunk a jó Hanulával, egyszer csak azon kezdünk tűnődni, akkor miért szellőztetünk utána még mindig jó fertályórával többet, mint bárki más után?

 Olykor megtanítani azt, aminek tapasztalásával a létezés nem áldott vagy nem vert meg, lehetetlen. Mégis, hogyan mondd el az éhség természetét annak, aki éhségnek gondolja, hogy aznap este vacsora nélkül tért ágyába? Hogyan érthetné meg, hogy van dalnok, akit hivatala bíborral szegett arany köpennyel ruház fel, mégis a pocsolyából kihalászott férgekkel tömi meg a hasát, mert a bíborszegélyt éppúgy nem falhatja fel, mint önnön keserűségét vagy a reá legyintők boldogságát?

Maradj oktondi, kis vakond.

 Drága jó apám, lett légyen bármilyen nemesi származék, példa nélkül való műveltsége ellenére a kovácsműhelyben szeretett leginkább dolgozgatni, s az életem jobbítását szándékozó tanácsait is szívesebben vette a kalapácsok és fűrészek köréből, mint a Testamentomból. Leggyakrabban elhangzó tanácsa - már ahogy övénél jóval szerényebb elmém a szavak mélyére hatolni egyáltalán képes - úgy hiszem, a hiábavalóságok mosolyogva szemlélését javallotta. Mert, miként a szürke bajusz keretezte száj gyakorta citálta nevetve: A nyúlszart nem kell reszelni, magától is gömbölyű.