pica pica

Szeretem a halat.

 

 Anyám, ki a Teremtéskor minden bizonnyal ott állt már az Úr háta mögött, s kinek kéretlen tanácsai nélkül talán már az ötödik nap jussa a pihenés lehetett volna, fakanállal a kezében partra vetett cethalnak tetszett, de provanszál hallevesének íze az égi mannáéval vetekedett. Különös módon a kagylók mégis hányingert keltenek bennem, s a poulpe láttán hajam tövénél azonmód viszkető érzés fog el. S ugyaneképpen: a kőriseket mindenkor a legcsodásabb teremtmények között tartottam számon, az ezüstszín bükkök karcsú gót oszlopai mindennél mélyebb áhitatra sarkalltak, ám a juharok halála nem kelt bennem szánalmat. A pikárd hegyek közt járva sosem fog el a félelem, de ha kétnapi járóföldre innen szelíd dombok közt hajtom le fejem, álmomban medvékkel hadakozom. Szeretem a tavaszt északon és az őszt messze keleten, a vörösbe boruló pusztát és a narancs alkonyokat a folyó felett, de a vérszínű óceán elől minden utamon a hajók legmélyebb gyomrába bujdokolok. Ezüstért, aranyért, drágakőrt nem adnám fertályórányi nyugalmam, s percnyi kéjjel kecsegtetve lángba borítható elmém.