Jövök-megyek a házban, lépteim nyomán a szúette hajópadló nyikorog az éjszakában, s ijedten figyelem, Étoile fel ne riadjon a kéretlen recsegésre. Pohár víz mellett ülök a konyhában, s nyitott ablaknál a kabócák monoton ismétlődő énekére merengek belé a mind hűvösebb messzeségbe. Vallatom kusza életem, az ördög órája most fejemre olvassa valamennyi vétkem, miről számot csak magamnak adhatok. Mellkasomon jóleső zsibbadtság szűköl, szívem összeszorulva dobog, akárha tenyér fészkében ülő, ijedt cinege. Belül a forróság, kívül a hideg kettős dallamára borzong bőröm, míg egy puha, barna kar, egy meztelenségében vakító test körém nem fonja aggodalmát, s keblei közé húzva oszlatja bennem a kétség pihegését.
Különös madár az emberi lélek.
Jön-megy, tapasztal, vétkekben fürdeti sápadt asztráltestét, konok alázatba hajszoltan liheg a tiszta jóság eszményképe után napra nap, s testbörtönének tompa, lüktető vágyai vetik végül a szenvedésbe, amelyből aztán öröme és boldogsága fakad.
Perverz fajta vagyunk.
friss gondolatok