pica pica

 A jó Arnulf, talán a szokatlanul esős és nehéz ködökkel viselős tavaszidő okán, filozofikus hangulatban szólított a minap színe elé. Nyomatékul persze a szokott alabárdos különítményt is házamba szabadította. Emlékszem, egykor egy ilyen látogatás után kamránk kincsei ugyancsak megfogyatkoztak volna a martalócok bendőjének dúlása nyomán, ám mióta lépten-nyomon elhírelem, hogy a pikárd hegyek medvéinek ürüléke tapasztalatom szerint kiváló sonkapác, a kéretlen lakomák elmaradoznak.

 Jó urunk mélyen elgondolkodva fogadott hát, s habár e mérték nem haladja meg a reggeli harmat szülte, szürke pocsolyák mélységét, azért önnön szellemének szokott döccenéseihez mérten mégiscsak olajozottan ketyegtek elméjének fogaskerekei. Bizton tudom, így volt, hiszen filozófiájának rágcsálása közben nyála is kifolyt, s mire színe elé kerültem, a jó húsok és erős borok öklendezte cseppek már takaros foltot martak hermelinprém palástjának szegélyére. Eképpen járva a gondolkodás számára oly idegen ösvényeit, a jó Arnulf rám szegezte tehénbarna szemét, s kissé álmodozva azt kérdezte, bánhat-e egy pikárd nagyúr bármi tettet vagy elhangzott szót?

 S én tiszta szívemből szólva elmondtam néki, hogy a Számvetés szigorú tekintetű bírái előtt nincs szolga vagy úr, s a teremtett lelkek oly egyképűek, akárcsak a szarógödör mellett meredő csupasz alfelek. S hogy a múltnak csak a most és az itt tükrében van látható arca; ha e pillanatban a szíved körül melegség lakozik, akkor vess számot azzal, bármi apró tetted vagy szavad megmásítása a múltban talán egy fázósabb pillanat tarisznyáját vetné nyakadba.