A hosszúföldi paraszt az erdővel a maga s gyermeke jövőjét eszi napra nap, s elméjében mégsem fogan meg az eszme: esztelen pusztítása szülőanyja szívébe döf rapírt. A tenger mellékéről hazatérő varjak évszámra csak a puszta, felperzselt rönkökre vethetik éjfélmély tekintetük, s szemük tükrében halott vizek fekete csendje szűköl. A tippan benövi a kőrisek helyét, s a bodobácsok sosem bújnak már téli rejtekükből újra elő. Nem kószál a pikárd szirtek medvéje sem már a bükkök alatt, elfogynak a nemes szarvasok, s a borz, az éjszaka fürge eszű fia is reszketve kucorodik odva mélyén. Szekercék csattogása veri fel az ősi vadont, recsegve roskad le a fennséges tölgyek katedrálisa, s zúgva-ropogva veti meg lábát egy-egy túlélő a széltől mart pőre sziklák repedéseiben.
Ránkborult az éj, s én félek, árvább lesz a világ.
friss gondolatok