A jó Arnulf - ahogy az a nagyorrú Dagobert óta az óvilág ezen ködös szegletében a nagyurak szokása - mindenkoron a szegények istápolójának szerepében tetszelgett. Azaz hát dehogy tetszelgett: szerényen megbújva viselte önnön nagyszerűségét, akárha tehénszarban rejtőzve lapult egykoron Brunette-ed legszebb gyűrűje, mit hirtelen nem tudván hova rejteni kereső tekintete elől, a szerencsétlen állat szájába gyömöszöltél, hogy aztán fogyó holdtól fogyó holdig azt tárgyalja pusmogva ifjú s agg egyként, miféle furcsa szerelem fűzheti jó dalnokukat a mind nyugtalanabbul lődörgő jószág hátsó feléhez.
Tekintettel a mind agyafúrtabb csalókra, s egy számos smaragddal és rubinttal ékeskedő arany medallion borsos árára, melyet némelyek a nagyseggű Hugette keblének árkában véltek megpillantani, a jó Arnulf előző ősz óta a szokottnál is jobban kénytelen megfontolni, kinek, miféle feltételekkel, s legfőképp: mi célra adja ki kezéből csengő ezüstjeit. Ennek okán a megsegítésért folyamodók kénytelenek írástudót fogadni, s a szükséges, tizennégy pergamenre rúgó okiratköteget Arnulf kamarásának - csobolyó ajándék borral fűszerezve - holdhónapnyival a szükséglet megmutatkozta előtt benyújtani. Nem kevesebb mint féltucat szavahihető tanúval hitelesíttetve folyamodványát, a jó Arnulf derűs kedve idején akár fél esztendőn belül alamizsnához juthat a szántó-vető.
Máskülönben létezik gyorsabb eljárás a flamand nagyurak erszényének megnyitására, ám azt férfiembernek - jó ízléssel - nem ajánlhatom.
friss gondolatok