Ahogy az anyám városának hószín falai közt járó mondás tartja, az ostobát a kérdéseiről lehet leginkább felismerni. Emlékszem, mikoron tucat jó pikárd mérfölddel lábamban fejem hajtottam múlt tavaszon egy kifejezetten rusnya jávorva gyökerére, s párnám taplógomba volt csupán, mégis édesded álmomból egyszercsak csúf, rekedtes hang riasztott, melynek gazdája az iránt érdeklődött - botjával minduntalan ágyékomat döfködve - hogy szabad-é a fekvés a szomszéd gyökéren. Az ehhez hasonló felesleges udvariaskodások minden időben felkorbácsolták véremet, így hát igen indulatos szavakkal mutattam a jóembernek helyet jó Monsignore-om segge tövén.

 Mint hát e tanulságos kis történet is jól példázza, az ostobát a kérdései leplezik le. Ám vallom, a bölcs férfiú jellemét éppennyire fedik fel találó és okos kérdései. Bárcsak feleletem is oly hit- és szellembéli javakban dúskálna, mint ravaszul kiötlött szavaid. Kételkedem, hogy kellőképp megfelelni hivatott vagyok, s ha néhanap a Sors az igaz szó kimondásának terhét ajkaimra bízza is, nem látok az Ige értelmének mélyére, s bármi kevés bizodalmam lett légyen is az üdvösségre, oly öntelt még nem vagyok, hogy magamat a sugalmazó értelemnél bölcsebbenek gondolnám.

 Vak és süket, mit sem értő bolond vagyok, akárha barlangjaink mélyén az áttetsző, rózsás ujjú gőték, s csak találgatok, mi lehet a szándéka a fülembe suttogó hangnak. Csekély eszemmel úgy hiszem, talán a végső számvetéskor a tisztességes szándék enyhítheti a kimért szenvedést valamelyest, mit a gonosz akarat önkéntelen szolgálatának bűne ró majd ránk.

 

 Mostanság hallgatnak a zajok fejemben, s a magam esze után lejegyzett sorok - ezt magam is érzem - rendre a korábbi harmóniától elütően zengenek. Egykor tán majd újból megihlet a szerelem vagy a harag konok napszámosa, s akkor lúdtollamat újfent vérembe mártom. S ha bizonyosságot nem is, majd szebb szavakat és boldogabb reménykedést bizton ígérhetek.

 

Barátod,